A konzervatív értelmiség szerepéről

Vendégszerzőnk, Pogrányi Lovas Miklós egyetemi oktató írása 

2017. január 12-én megjelent a Professzorok Batthyány körének közleménye, Gondolatok az ország állapotáról címmel. A szöveget egy olyan társadalmi szervezet jegyzi, mely fontos szereplője a jobboldali szellemi elitnek, tagjai tiszteletreméltó emberek, akik elismertségükért megdolgoztak, tudományos karrierjük valódi eredményeken alapul, szaktekintélyük kétségbevonhatatlan.

Elemzéseik közrebocsátása azonban nem szakmai munkásságuk része, hanem jellegzetes értelmiségi szerepvállalás.

Múlt heti közleményük ezért okot adhat a hazai, konzervatív intelligencia helyzetén való töprengésre is. 

*

Bámulatos erejű kifejezés az értelmiség, kiválóan alkalmas a szellemi elit felelősségének felvetésére, segítségével a legmélyebb indulatokat lehet előcsalni az emberekből. Persze használatos értéksemleges elemzési kategóriaként is (a diplomások összessége), de normatív értelemben sokkal gyakrabban fordul elő, ami nem meglepő, ha tekintetbe vesszük a kifejezés születésének körülményeit: olyan XIX. századi lengyel és orosz szerzők versengenek a használat időbeli elsőbbségért, mint Karol Libelt, a nacionalista lengyel költő, vagy Vaszilij Andrejevics Zsukovszkij, az orosz romantika nagy alakja. E szerteágazó jelentésű szó már kezdetben azokat a személyeket jelölte, akik nemcsak, hogy a szellem emberei voltak, de kiemelkedő társadalmi felelősséget vállaltak magukra.

Ha az értelmiségről normatív értelemben beszélünk, rögtön a szemünkbe ötlik, hogy minden ember mást ért rajta: az értelmiségi többnyire a szellem embereivel szemben támasztott irreális elvárások megtestesítője. Ő az, akinek meg kellene valósítani az eszményeinket: okos, független, mértéket ad és befolyásol. Tekintélyét tudása alapozza meg, nem vagyona vagy politikai hatalma. 

Az értelmiségi szerepkör kialakulásáról számos remekművet írtak, melyek java magyar nyelven is olvasható: A nyugati értelmiség történeti szociológiáját Az értelmiség a középkorban c. klasszikus ismerteti, melynek szerzője Jacques Le Goff világosan rámutat a hatalomtól való egzisztenciális függés kezdetektől fennálló, kétségbevonhatatlan voltára.

Az első értelmiségieket a középkori egyetem szülte, képviselői azon egyházi személyek voltak, akik elsősorban professzorként, illetve fordítóként teljesedtek ki. Molnár Tamás, magyar származású filozófus közismerten szigorúan bánik az intelligencia képviselőivel. Az értelmiség alkonyában rámutat, e társadalmi osztály már jó ideje a hanyatlás állapotában van: képviselői, a papság tekintélyét bitorolva véleményformáló elitté váltak. Kezdetben elszántan küzdöttek a vélemény szabadságáért és aktívan közreműködtek a hagyományos európai erkölcsi rend lebontásában, hogy létrejöhessen a földi Paradicsom. A felvilágosodás korának közvélemény-formáló személyiségei előkészítették a polgári középosztály útját a hatalomba. Ám – fájdalom – miután ez utóbbi elérte céljait, félreállította őt saját útjából. Őszinteségre és a szókimondására nem volt többé szükség, szájkosarat kapott, s ezzel létrejött a lakájértelmiségi jellegzetes figurája, melyen a konzervatív gondolkodók a mai napig epésen élcelődnek, tegyük hozzá – teljes joggal.

Molnár Tamás értelmezésében tehát az értelmiségi lét alapvetően szekuláris műfaj, melynek jellemző képviselői a marxisták és a liberálisok. A magyarországi vezető, jobboldali intellektusok gyakran kérkednek is vele, hogy ők már pedig, bizony nem értelmiségiek! Éppen azért nem, mert ez az egész história bűnben fogant, történetének íve dicstelen, és ab ovo idegen attól, akit egy konzervatív ember magáról gondol. 

*

A balliberális értelmiségről alkotott ítélet azonban a megfelelő változtatásokkal igaz ránk, „konzervatív értelmiségiekre” is, ideértve természetesen azokat is, akik nem vállalják e címkét.

A PBK legutóbbi közleményét körülbelül húsz szerző jegyzi. A szöveg kormánykritikája kitűnően visszatükrözi a fenti szerepzavart. Nem azért, mintha a közlemény önmagában rossz, igaztalan vagy álságos lenne. A szöveget nyilvánvalóan jóindulat és őszinte segíteni akarás szülte!

Mégis érzékelhető az a visszásság, ami nem elsősorban a szövegezők hibája, hanem magából az értelmiségi szerepkörből származik. Nemzetünk jobboldali kiválóságai megszólaltak, személyüket megérdemelt tisztelet övezi. Erkölcsi iránymutatásukban megbízunk, ítéletalkotásukra odafigyelünk. Elvárjuk tőlük, hogy a pártállástól függetlenül az Igazságot fedjék fel.

Ez az elvárás azonban jól láthatóan csak korlátozott mértékben lehetséges. Egyebek mellett azért, mert a modern állam - a mindenkori kormány összetételétől függetlenül – olyan hatalmi koncentrációt tesz lehetővé, mely a „független értelmiség” reprezentánsát pillanatok alatt ellehetetleníti, ha úgy tartja kedve. Ilyen körülmények között pedig nem könnyű őszintén véleményt alkotni a politikai folyamatokról. 

A PBK éves helyzetelemzése vállaltan jobboldali, keresztény és konzervatív nézőpontból értékeli a kormányzat teljesítményét. Hangnemét tekintve a többes szerzőségből adódóan heterogén: az alkotók érezhetően tárgyilagos stílusra törekedtek, ám ezt időnként váratlanul megtöri az irónia [„a médiában büntetlenül meg lehet jelentetni rágalmazó vádakat, a közszereplőknek pedig a jog szerint többet kell elviselniük, mint az egyszerű halandóknak – a demokratikus jogegyenlőség nagyobb dicsőségére.” Kiemelés tőlem: PLM]. 

*

A szöveg szakpolitikákat illető megállapításai többnyire tárgyszerűek. Mi, akik osztjuk a PBK világnézetét, többnyire azonosulhatunk velük. Az elemzésben előrehaladva nagyon vártam a korrupcióról szóló fejezetet: vajon a választások előtt egy évvel meddig merészkedik el a hazai konzervatív értelmiség véleményformáló ereje. És íme, a szövegrész – mint részben az egész – rámutat jobboldali értelmiségünk sorsára. Az alábbi néhány egymást követő mondat remekül illusztrálja a rabul ejtett értelem belső vívódását, mely felismeri, megkívánja, de eljátszani nem tudja szerepét.  

„A hatalmon levőknek, rokonaiknak és kegyeltjeiknek nem lenne szabad kiváltságokat élvezniük.”

A jobboldali értelmiség tehát, mindenekelőtt idealista: olyan elvárást fogalmaz meg a hatalom gyakorlóival szemben, ami soha, semmilyen korban, semmilyen rezsim uralma alatt nem valósult meg. Nem vesz tudomást arról, hogy a rosszra hajló emberi természet a garancia arra, hogy e jelenség mindig velünk éljen. A szerzők ezután –Toynbee után szabadon – felhívják a hatalom gyakorlóinak figyelmét a mimézis jelentőségére: „A vezetők példamutatása nélkül a kisemberek köréből sem tűnik el a korrupció”. A kritikát igyekeznek körültekintően, mértékletesen tálalni: „Az utóbbi években a hatalmon lévők nem tudják meggyőzni a választópolgárokat, hogy a róluk a szennysajtóban, de újabban a komoly orgánumokban is terjesztett korrupciós célzások hamisak. (…) Visszatetszést kelt az állampolgárokban a kormányzati tisztségek szaporodása, egyes nagyvállalkozók befolyásának növekedése és az olykor tetten érhető hatalmi arrogancia.” Jól tetten érhető a belső gyötrődés, mely végül a korrupciót a korrupció látszatával azonosítja: „Különösen aggasztó, ha úgy tűnik, hogy a korrupció mára egyéni bűnből kialakult módszertanra, struktúrára, személyi körre épülő, bevett társadalmi gyakorlattá vált, azaz intézményesült. A korrupciós vádaskodások hatására sajnos még keresztény-nemzeti körökben is megrendült a bizalom a hatalmon lévőkkel szemben.” 

*

A teljes fejezetet nem kívánom idézni, de érdemes elolvasni az eredetit: a szerzők nem csak az őszinte kritikáról mondanak le, hanem arról is, hogy akár a legóvatosabb következtetést is levonják. Csak a feltartott mutatóujj mered a levegőbe: „A politikai közösségnek ki kellene közösítenie korrupt tagjait.”

Az eszmefuttatás jól példázza az értelmiségi szerep képviselhetetlen voltát a mi oldalunkon is. Miért? Ha a reprezentáns érdemi részt vállal a hatalom játékában, kritikusaitól többféle megjegyzést is begyűjthet: „Egy igazi értelmiségi ne politizáljon!” – szólítják fel tüstént, vagy lesajnálóan utána vetik: „Kár, hogy eladta magát…”. Ha pedig a sodrástól távol tartja magát és csak időközönként fogalmaz meg (akárcsak konstruktív) kritikát, rögtön kiderül róla, hogy ő csak „a pálya széléről kiabál be!”

Ha pedig e két szerep között próbálja meg elhelyezni magát, akkor abból a fenti, kínos mondatok sülnek ki. E visszásságnak persze nyilvánvaló oka van: mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. A jobboldali értelmiség éppúgy nem tud mit kezdeni a hatalom brutális valóságával, mint balliberális kollégáik. 

Mindez persze nem lenne olyan kínos, ha a tanár azt mondaná magáról: tanár, a kutató azt, hogy kutató és nem az „értelemmel” határoznánk meg magunkat.