Mikola: A magyar állam kudarcot vallott a holokauszt idején

2016. január 27. 20:37
A holokauszt idején tanúsított magatartásunkkal szembenéztünk, megbántuk akkori tetteinket, gyengeségeinket, árulásainkat, de ennyi még nem elég, sok még a teendőnk, hogy hasonló borzalmak soha többet ne történhessenek meg egy olyan országban, amelynek erejét éppen a sokszínűsége adja – mondta Mikola István a kormány megemlékezésén, a nemzetközi holokauszt-emléknapon. Az államtitkár hangsúlyozta: a magyar állam zéró toleranciát hirdetett az antiszemitizmus ellen.

A holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja, a Cipők a Duna-parton emlékmű, a tragédiára emlékezés reményt is hordoz – mondta Mikola István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium biztonságpolitikai és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkára a kormány megemlékezésén, szerdán Budapesten. Az államtitkár úgy fogalmazott: az emlékezés azt a reményt hordozza, hogy a történelmi tanulságok őszinte kimondásával „el tudjuk érni az embereket, a lelkeket, hogy megfelelő oktatási programokkal, magunk és mások iránti tiszteletre neveléssel fel tudjuk késztetni a jövő generációt egy emberségesebb világ építésére”.

Mikola István a Cipők a Duna-parton emlékműnél arról beszélt, hogy a nyilaskeresztes különítmények önhatalmú akcióival szemben akkor „mi magunk még nem voltunk elég bátrak, eltökéltek, hogy megvédjük saját állampolgárainkat”. A magyar állam kudarcot vallott a holokauszt idején – jelentette ki. Hozzátette: amikor fejet hajtunk és emlékezünk, tudjuk, milyen pótolhatatlan veszteséget szenvedtünk el. 

A vészkorszak idején gyilkoló gépezetek áldozataivá vált több százezer zsidó és megannyi roma honfitársunk hiánya azóta is égető seb, amelyet csak a méltó, a jövendő számára is figyelmeztető emlékezés enyhíthet valamelyest. Akkori gyengeségünk miatt megrendült a nemzeti identitásunk, hitünk, az önbizalmunk – mondta. Szavai szerint olyan zsidó-keresztény gyökerű értékeket adtunk fel, amelyek a magyar társadalom immunrendszerét erősítették, túlélési lehetőségét jelentették. 

Zéró tolerancia az antiszemitizmus ellen

Az államtitkár beszélt arról is, hogy a történteket visszafordítani sajnos nem lehet, „az emlékezés fájdalma ma is lüktet bennünk”.  „A holokauszt idején tanúsított magatartásunkkal szembenéztünk, megbántuk akkori tetteinket, gyengeségeinket, árulásainkat, de ennyi még nem elég, sok még a teendőnk, hogy hasonló borzalmak soha többet ne történhessenek meg egy olyan országban, amelynek erejét éppen a sokszínűsége adja” – mondta. 

Mikola István jelezte: a magyar állam zéró toleranciát hirdetett az antiszemitizmus minden megnyilvánulásával szemben. A kormány politikája a humanitást, az emberi méltóság megőrzését, a családok, közösségek érdek- és értékrendszereit állítja a középpontba, de ez még mindig nem elég, mert ordas eszmék ma is veszélyeztetik a civilizációt – mondta. 

Az államtitkár szerint az államok önmagukban nem képesek megakadályozni az újabb világégést, „a nagybetűs emberre van ma szükség”, aki felelős tetteiét, önmagáért és ezt a felelősséget az embertársaival szemben is viselnie kell, mert a közös felelősségvállalásból épülnek az emberi közösségek, a családok és a nemzet közössége is. Hangsúlyozta: a nemzet szerves alkotóelemei a magyarországi zsidó közösségek, romák és más nemzeti kisebbségek közössége is. 

Megvan Budapesten is a magunk Auschwitza

Frölich Róbert országos főrabbi (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) beszédében úgy fogalmazott, a Duna a város mosolya, és ezen a mosolyon örök seb tátong. Hozzátette: ez a seb a zsidóké, magyaroké, akik ma sem értik, mi váltotta ki azt a gyilkos gyűlöletet, amely „belelőtte őket a Dunába”. „Mi, magyar zsidók, zsidó magyarok viseljük a Duna-part örök sebét, a lelkünkben, a szívünkben, viseljük mi, holokauszt után születettek, viselni fogják gyermekeink, unokáink, viselni fogja az egész magyar társadalom ezt a sebet, mert amíg ezek a cipők itt vannak, emlékeztetnek majd a vészkorszak tragédiájára” – mondta. Hozzátette: a cipők arra figyelmeztetnek, hogy volt egyszer egy szörnyű korszak a magyar társadalom és a magyar zsidók életében. „A mi és utódaink közös felelőssége, hogy e korszakot emlékünkben tartva, soha meg nem ismétlődésre ítéljük” – hangsúlyozta. Úgy fogalmazott: „kortyolunk a Duna egykor véres vizéből, és a múltat nem feledve, a megbékélésben, a boldog jövőben hívve megyünk tovább.” 

Köves Slomó vezető rabbi (Egységes Magyar Izraelita Hitközség) arról beszélt, „megvan Budapesten is a magunk Auschwitza”, a Duna-parti cipők emlékeztetnek arra, milyen könnyen válhat az emberből állat, veszítheti el emberi mivoltát. „A sors fintora, hogy a mi magyar Auschwitzunk a város közepén van” – jegyezte meg. Hozzátette: emlékezni kell a múltra, de a jelenbe és a jövőbe kell nézni. Amikor nap mint nap elmegyünk a Duna-parton, a felelősségre kell gondolnunk, hogyan tehetünk ma azért, hogy a világ ne forduljon olyan hellyé, ahol megtörténhet, ami 70 évvel ezelőtt megtörtént. A vezető rabbi emlékeztetett rá: néhány éve a Margit hídnál találtak emberi csontokat, amelyekről bebizonyosodott, hogy azoknak a zsidóknak a csontjai, akiket 71 évvel ezelőtt a Dunába lőttek. Azt kérte mindenkitől, aki tehet érte, fogjanak össze, hogy ezek az emberek megkaphassák a végtisztességet. 

A megemlékezésen imát mondott Cserháti Imre, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök, Márkus Mihály nyugalmazott református püspök, valamint Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök. Az emlékezők – köztük országgyűlési képviselők, a kormány tagjai, a diplomáciai testület tagjai – mécseseket gyújtottak a cipőknél, és zsidó szokás szerint kavicsokat helyeztek el az emlékműnél. 

Az ENSZ Közgyűlése 2005-ben nyilvánította január 27-ét, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának napját a holokauszt nemzetközi emléknapjává.

Összesen 102 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Egyszer a felvidéki magyarság és svábság deportálásáról, az erdélyi népirtásról és román invázióról ésatöbbiről, ésatöbbiről hallanám ezeket a szarfaszúakat így nyilatkozni, de hát...

...de ennyi még nem elég...

Érdekes, ugye az egész 1944 1945-ös év hatalmas nemzeti tragédia volt. (Ami utána jött, még legalább annyira.)
Az, hogy embereket vagonba raktak és elvittek, ez elfogadhatatlan. Akár német, akár Oroszország felé vitték őket. Nem beszélve a háborús halottakról, a megerőszakolt nőkről, a Dunába lőtt emberekről. Az éhen haltakról. Hányan emlékeznek arra, hogy a legnagyobb magyar regény írója, Szabó Dezső 1945 elején halt meg egy Rákóczi téri pincében - éhen.

Rossz évek voltak.

A fenti szemelvényekben 2016 úriembereinek a megemlékező szavait olvashatjuk.

De ezeket a szavakat nem valami intim gyász hatja át. Mintha azon versenyeznének, hogy ki tud laposabb közhelyeket mondani. Egyetlen jelző nélküli alany nincs a mondataikban, amely alany önmagában hordaná a kijelentés igazságát. Mintha kényszer lenne a minél patetikusabb jelzők használata, de ezzel igazából laposítják a mondandót.

Félek, hogy ez az igazság, az előző mondat legfontosabb szavában van: kényszer. Mint a Lendvai Ildikó április negyedikéin, vagy Kádár november hetedikéin.

A szónokok közhelyekbe csomagolják az attól való félelmeiket, hogy valami hibásat találnak mondani. Mert az április 4-én halálos bűn.

Azért mi emlékezzünk meg minden áldozatra, legalább másfél millió magyar áldozat volt.

Ez jó volt. Én is valami ilyen megemlékezést hiányoltam feljebb. Köszi!

Te vélhetően már ÁVOsnak sem kellenél.

Csak egyet lehet érteni Mikolával!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés