A rejtett Róma nyomában

2013. április 1. 14:53

Rajcsányi Gellért
Mandiner
Aki Róma igazi hangulatára kíváncsi, a kötelező látnivalók után forduljon le a jól bejárt ösvényektől: egy másik Róma fogadja ott az utazót.

A Colosseumot, a Forum Romanumot, a Vatikánt és a Szent Péter-bazilikát mindenki ismeri. De aki Róma igazi hangulatára kíváncsi, a kötelező látnivalók után forduljon le a jól bejárt ösvényektől: egy másik Róma fogadja ott az utazót. Mi is így teszünk: Róma falai mentén járjuk be a város rejtettebb zugait.

A tavaszi Róma a mi vidékeinknél korábban ébredő természettel és melengető napfénnyel várja a látogatókat, akik évezredek óta özönlenek a történelemmel és élettel átitatott örök városba, különösen húsvét, a szent évek és pápaválasztások idején. „Olaszországot régen fölfedezték. Köteteket írtak jóformán minden négyzetméter földjéről. Az ember nem tehet egyebet, minthogy keresgél a sok nagy kincs között mindenféle apróság után” – írja Hunyady Sándor Római levél című feljegyzésében. Keresgéljünk mi is, de legyen egy vezérfonal, és legyen az Róma nagyrészt ma is álló ókori városfala – amiket egy egykori pannon parasztgyerek építtetett. A mai Vajdaságban található Sirmiumban paraszti családban született, katonának álló, majd hadvezérré és végül imperátorrá emelkedő Aurelianus császár volt az, aki 271-ben nekifogott a régi kereteit kinövő város új falainak felépítésébe. Tizenkilenc kilométer hosszan védték a világbirodalom fővárosát az egyre bátrabb barbárok ellen. A falon 383 torony, 18 kapu és 116 latrina működött. Aurelianus műve 1600 éven keresztül védte Rómát. Végül, 1870 szeptember 20-án az olasz királyi csapatok csak a fal áttörésével és az ellenálló pápai csapatok legyőzésével tudták megszállni a Pápai Állam utolsó területét, Itália későbbi fővárosát. Hatvannyolc halottat számlált a két oldal vesztesége. A fal külső és belső oldalán ma is több évezred emlékei húzódnak meg, jobbára távol a turisták fő csapásirányától.

Nyugatra

Váljunk hát ki a tömegből, ami a Tevere partján, az Angyalvár tövében hullámzik a sugárúton a Szent Péter-bazilika ormótlan homlokzata és Michelangelo tervei alapján épült csodálatos kupolája felé. A Borgóban vagyunk, ami egykor a Vatikánt és zarándokait kiszolgáló szegényebb rómaiak városnegyede volt. Az idáig nyúló Gianicolo nem tartozik a híres hét domb közé, de mindig is a város nyugati peremének számított. Ide egyrészt gazdag patríciusok építették kertes villáikat, másrészt szegényebb plebejusok tömörültek a sikátoros utcákba. A budai Víziváros és a Várhegy léptékét idéző Gianicolót ez a kettősség jellemzi azóta is. A Tevere partján egykor a Cicero által is kiprédikált hírhedt Clodia asszony, a költő Catullus botrányverseinek (egyik) ihletadója élt kéjlakában. Ma a Raffaello-falfestményekkel ékes reneszánsz Farnese-villa és a Corsini-palota áll errefelé, a píneafenyőkkel zöldellő domboldalon pedig századok óta működő követségek sora helyezkedik el.

Ahogy felkaptatunk a csendes Gianicolóra, a nagyvilági élet után ódon kolostorokat találunk. Épp esküvőt tartanak a Montorio kolostor templomában. Ennek udvarán áll a világhírű Tempietto, az építész Bramante kupolás kis kápolnája, a reneszánsz egyik legtökéletesebb kis épülete. Ettől viszont nem illetődik meg az a kismama, aki a násznéptől különválva a Tempietto padkáján szoptatja gyermekét – inkább mi, odatévedő hívatlan látogatók jövünk zavarba. A Gianicolo árnyas sétányán Türr István, az itáliai szabadságharcot segítő és a Korinthoszi-csatornát tervező magyar világpolgár katona szobrát is megtalálhatjuk. Egy másik megkapó zug S. Onofrio temploma és a Jeromos-rendiek XV. században épült rendháza (a visszavonult életet élő rend ma mindösszesen 11 tagot számlál a világon). A vízmedencés külső udvarról Róma klasszikus, vöröses-sárgásbarna látképe tárul elénk, megannyi kupolájával, tornyával és tetőteraszával. A belső udvar pedig egyszerű kora-reneszánsz árkádjaival és délszaki növénykertjével nyűgözi le a látogatót. A kapuk nyitva állnak, de sehol senki, az alant zümmögő városból csak egy-egy robogó hangja válik ki erősebben. Magunk vagyunk azon a helyen, ahol Torquato Tasso, a reneszánsz költő töltötte utolsó éveit, s amelynek közelében Neri Szent Fülöp (a Legyetek jók, ha tudtok papja) nevelte a kallódó római ifjúságot. Ahogy a katolikus.hu írja, a firenzei jegyző és alkimista fiaként 1515-ben született Fülöp napjait az utcai térítésnek szentelte. „Nem tartott az embereknek dorgáló beszédeket. Jobban szeretett vidám beszélgetést kezdeményezni az utcán csavargó ifjakkal, a firenzei kereskedőkkel, az apró üzletek tulajdonosaival és a szegény művészekkel. Szellemesen és népies szókimondással kezdte, hogy azután – megnyílt szívük láttán – hirtelen megkérdezze: Mikor szedjük össze végre bátorságunkat, hogy elkezdjünk valami jót tenni? Nem késlekedhetünk vele, mert a halál sem késlekedik!”

Róma mintha magába szívta volna Fülöp tanításait: „Itt van és nincs múlt, a holtak élnek az élőkkel, az élők élnek maguknak. Az egyensúly csodája ez a város, eleven örök perc, időtlenség és egyidejűség” – írja Rómáról csodálója, Cs. Szabó László. A legélőbb városnegyedek egyike a Gianicolo alatti, sűrűn beépült Trastevere. A sikátorok labirintusában egymáshoz hajló több emeletes bérházak között lobognak a száradó ruhák, közben családi perpatvarok vagy tévéshow-k zaja hallatszik ki az utcákra, mintha egy Fellini-filmbe kerültünk volna. A sikátorokban és a templomos tereken hangulatos, kockás terítős kisvendéglők várják – mit várják, nagy hanggal, kézmozdulatokkal betessékelik – a lődörgő városjárókat. Bármerre is portyázunk Rómában, tényleg érdemes errefelé ebédelni vagy vacsorázni: mindig találunk laktató tészta- avagy halételeket és hozzájuk való jó asztali borokat kínáló, megfizethető helyeket találni. Igyuk Róma hagyományos borát, a környékbeli, könnyű, gyümölcsös frascatit, amit ezredévek óta termesztenek a Város szomjas lakóinak, civileknek és papoknak egyaránt. „A borszállítmányt is várjuk napról napra, úgy intézkedjék hogy valamelyik fratelló kísérje a szállítmányt és reggel jókor induljanak, amikor még nem tűz olyan forrón a nap. Az Úr áldjon meg bennünket. Amen” – írta például a jó borért aggódó Calazanci Szent József, a piarista rend alapítója 1626. június 25-én Frascatiba.

A Tevere túloldalán viszont a nosztalgia és az elmúlás birodalma fekszik. Itt bújik meg a városfalak tövében a protestáns temető, ahol Róma híres északi szerelmesei nyugszanak: August von Goethe, a német írófejedelem fia; az angol Shelley (a barátja, Lord Byron állíttatta „Cor cordium" (Szívek szíve) feliratot viselő síremlékkel); és a harmadik nagy angol romantikus költő, Keats is („Itt nyugszik az, akinek neve a vízre volt írva” – szól a felirat). A temetőt Cestius, egy római praetor és néptribunus piramis alakú, hatalmas síremléke őrzi. A városfalon belül pedig a legdélibb ősi domb, az Aventinus román kori templomokat őrző árnyas ligetei emlékeztetnek az 1000. évre, amikor egy itt álló, mára elpusztult palotában III. Ottó német-római császár és a francia származású, Istvánunknak koronát küldő II. Szilveszter pápa álmodoztak Róma birodalmának helyreállításáról, Észak- és Dél-Európa spirituális és nagyon is politikai egységének megteremtéséről. Vannak örök álmok, nem vitás.

Délre

Minden út Rómába vezet, és minden Rómába vezető út kincseket és látnivalókat rejteget. Az Aventinus csendes dombjától folytatjuk utunkat, ahol a máltai priorok palotájának kapu-kulcslyukán keresztül, egy reneszánsz kert fölött pontosan a Szent Péter-bazilika Michelangelo tervezte kupolájára látnak rá a kukucskálók századok óta. A városfaltól délre Cestius és a Rómáért élő-haló protestáns művész-utazók sírkertje mellett ma is nagy forgalom ömlik keresztül a Porta S. Paolo kapun. Innen indult az Ostia, Róma tengeri kikötője felé vezető út az ókor óta. A városból kifelé tartó út mentén találjuk az egykor szabadban álló, ma már külvárosi házrengeteg által körülvett S. Paolo fuori le Mura, vagyis a falakon túli Szent Pál-székesegyházat, Róma egyik főtemplomát. A hagyomány szerint azon a helyen áll, ahol Pál apostolt eltemették. A IV-V. században épült ókeresztény bazilika Róma egyik csodája volt, amíg 1823-ban, gondatlanságból le nem égett. A néhol a megmaradt részek további bontásával járó „újjáépítést” korabeli nemzetközi összefogás segítette az egyiptomi királytól az orosz cárig - de a bazilika ebben az újratervezett formában is gyönyörű példája az ókeresztény templomépítészetnek. Egy másik korszak emlékeke az E.U.R. városnegyed. Az 1942-re tervezett római világkiállítás helyszínének – és a fasizmus mintatelepülésének - tervezett irodaváros az ókori római stílus, a modernizmus és a neoklasszicizmus steril elegyeként ma is látványos, egyszersmind nyomasztó emléke az itáliai totalitarianizmusnak. A Római Civilizáció Palotája egy márványkockává tömörített Colosseumként tornyosul tökéletes arányaival az egyszeri néző fölé - mintha Giorgio de Chirico egyik szürrealista, (rém)álomszerű festménye kelt volna életre.

Térjünk most vissza a Városba: a pannon származású Aurelianus császár dél felé néző városfalai mentén parkos, ligetes környezetben fejthetjük vissza Róma régi rétegeit. „Róma!... minden kőkockájából évezredek dobbanását érezte ki” – írja Vénusz című novellájában a város rajongója, Szini Gyula. Caracalla itt elterülő thermái, a katonacsászár közfürdőjének romjai mintha egy gigászi ősállat csontváza lennének, úgy emelkednek ki boltíveikkel, oszlopcsonkjaikkal a környező, elhagyatott ligetekből. A 3. század elején harminc évig épülő, több mint 100 ezer négyzetméteres fürdő 350 éven át működött folyamatosan (ezt csinálja utána egy mai közszolgáltatás). Miközben Európa a Nyugat-Római Birodalom bukása után a barbár népvándorlás káoszába süllyedt, a hanyatló város lakói még mindig eljártak a fürdőbe, amíg a tisztálkodással valószínűleg kevéssé törődő gótok 537-ben el nem vágták a vízvezetékeket. A történelem folyamán aztán zarándoktemetőnek, veteményeskertnek és – a római építkezésekhez – kőbányának használták, mígnem a reneszánsz korszakától a művészek és a művészetkedvelők felismerték az építmény jelentőségét. Az ásatások során számos műkincs került elő a földből. Még 21. századi szemmel is lenyűgözőek a lecsupaszított, masszív romok – de ne feledjünk el a lábunk elé is nézni, hiszen megesik, hogy kígyó tekereg el előlünk a bozótba. A fürdőt körülvevő ligetben álló, 4. századi kis Santi Nereo e Achilleo templomhoz tapadó magányos, öreg ház ablakában egy fiatal nő szárítgatja a haját énekelve - mintha egy olasz népmesébe kerültünk volna.

A közelből indul el a legendás Via Appia Antica, az Itáliát átszelő, sok helyütt ma is eredeti állapotában megmaradt ókori műút. „Appia longarum teritur regina viarum”, az Appia a hosszú utak királynője - mondta már a Dante által is megénekelt költő, Statius az 1. században. A városfalakon belüli része hangulatos, forgalom nélküli kis útszakasz, amelyről támfalak és kőkerítések mögé bújt ódon villák nyílnak, ki tudja, mióta. Az egyikükben élt a 15. században a Bizáncból érkezett Bessarion bíboros, akit császára a keleti és a nyugati keresztények újraegyesüléséről való tárgyalásokra küldött Rómába. A reményeiben csalatkozó Bessarion végül Rómában maradt, de a nagypolitikából lassan visszavonult a humanista tanok és Platón kutatására a kiművelt emberfőkből álló társaságával. A Via Appia örökké csendes környéke tökéletes környezetet nyújthatott ehhez. A közelben található a Scipiók sírkertje; a Drusus császárnak tulajdonított kis diadalív; valamint a „S. Giovanni a Porta Latina” 5. és 12. század közölt emelt, puritán egyszerűségében is nagyszerű kis temploma. A Porta di S. Sebastiano kapun lépünk ki az ókori Róma falai közül: az itteni falfirkák közül egyet egy flamand utazó követett el 1773-ban.

Kint járunk a valódi Via Appián – de az első élmény a csalódásé: ezen a szakaszon járda nélküli külvárosi ipari útvonalként használják az autósok az ősi útvonalat. Az apostolok saruja által is koptatott úton autószervizek, kiskertek mentén gyaloglunk, miközben furgonosok száguldoznak el mellettünk. A Via Appia valódi hangulatának megismeréséhez kilométereket kell gyalogolni, de megéri: végre kijutunk a forgalomból egy sarkon, amit csak úgy mellékesen Domine, Quo Vadisnak hívnak. A legenda szerint Szent Péter, amikor a keresztényüldözések miatt elmenekült Rómából, Krisztus jelenésének hatására itt fordult vissza a városba, hogy vértanúhalált haljon küzdelemmel megszerzett hitéért. Ahogy tovább sétálunk az ősi úton, érintjük a Szent Sebestyén-bazilikát a névadó ereklyéivel; majd Callixtus katakombáiba szállunk alá. A mintegy negyven hasonló római őskeresztény és zsidó temetkezőhely (és üldöztetések idején istentiszteleti helyek) egyikébe korai pápákat is eltemettek a húsz kilométernyi föld alatti járatok mentén, amelyeket korabeli betűk és keresztény jelképek is díszítenek. Még tovább kifelé tartva a Via Appián kiérünk a szinte érintetlen campagnai tájba, amely az újkortól kezdve az Itáliába szerelmes északi utazók és művészek zarándokhelyévé vált a barokk festő Lorraintől a klasszicista Markó Károlyig.

Az Appia ma már féltve őrzött, korlátozottan beépíthető vidéke egy darab örök római táj a főváros mellett. „Ady megrendülve beszélt utóbb a gyönyörű szál pinea prometheusi látomásáról és a fenséges égről, a rajta kavargó vad felhőháborgásról, amelyhez foghatót sohasem látott” – számol be Elek Artúr az Ady Endrével tett római kiránduláson átélt viharról. Ma is drámai, izgalmas a táj errefelé. Ciprusok, píneák és tágas mezők; viaduktok, középkori romok és római síremlékek sorai; öreg falak mögé zárkózó ókori és reneszánsz villák (egyikük Woody Allen tavalyi, „Rómából szeretettel” c. filmjében bukkant fel), vidéki lakok és farmok mentén sétálunk a végtelenbe vesző, nyílegyenes, kétezer év koptatta kövekkel kirakott Via Appián.

Keletre

„Egy világ maga Róma” – írta Goethe a Római elégiákban, melyben a testi és lelki szerelem megéneklése mellett  magát a Várost faggatta. „Némák vagytok-e, büszke kövek? No beszéljetek, utcák! Szóljatok, ó, paloták! Genius, alszol-e még? Mindennek van lelke, tudom, szentelt falaid közt...” – verselte a ködös Németföld Itáliát járó szülöttje valahol a rokokó, a romantika és a klasszicizmus határvidékén, a régi rend felbomlásának korában. A reneszánsz és a barokk idők elmúltával, a pápák politikai és szellemi hatalmának csökkenésével párhuzamosan Róma az Európát járó, ráérő világfiak Grand Tour-jának, a turizmus első hódolóinak kedvelt célpontja lett. Egész kolóniák jöttek itt létre angol, francia, német és más nemzetek Rómában letelepedő gyermekeiből. Miközben az addig több méter vastag üledékrétegek, no meg viskók által elfedett Forum Romanumot és más romokat elkezdték feltárni, Róma keleti fertálya világvárosiasodni kezdett, s ma is ez a legnyüzsgőbb része az olasz fővárosnak.

Ahogy az előző részben bejárt Via Appiáról visszatérünk a pannon Auerelianus császár által épített falak közé, hamar eljutunk a Lateráni Szent János bazilikához, „A Város és a Földkerekség minden templomának anyjához és fejéhez”, hogy a székesegyház latin feliratát idézzük. A római történelem pikantériája, hogy a hely nevét adó Lateranus egy gazdag, szabados életű római úr volt: itt állt a palotája, amíg Nero egy összeesküvés vádjával fej- és jószágvesztésre nem ítélte. A területet később Nagy Constantinus császár a pápáknak adományozta, akiknek kerek ezer éven keresztül, a 14. század elején kezdődő avignoni pápaságig ez volt a palotája és székesegyháza. A Lateráni székesegyház ma a tágas ókeresztény bazilika falainak és a későbbi korok (gótikától a barokkig) művészetének rájuk aggatott díszeinek pompától roskadozó elegye.

A Lateráni mögött egy meghittebb környék terül el, a Caelius, a hét domb egyike. A Caelius az ókortól kezdve csendes zöldövezet volt, ahol a római villák helyét a középkorban kolostorok és kórházak vették át. Itt találjuk a S. Stefano Rotondót, a magyarok nemzeti templomát, melynek egyik kápolnáját Szent István királyunknak szentelték. A kör alaprajzú, 5. századból származó S. Stefano kőpadlójában magyar emlékre találunk. Az ötszáz éve, Bakócz Tamás sikertelen pápaválasztási játszmája idején Rómában élő Lászay János gyóntató latin sírfelirata  magyarul úgy hangzik: „Vándor, ha látod, hogy az, ki a fagyos Dunánál született, most római sírban pihen, ne csodálkozz: Róma mindannyiunk hazája”. A Caeliuson tovább lehet merengeni a többi ősöreg, alig látogatott templomban és kolostorkertben, de most átkelünk az Esquiliunus dombjára, ahol Michelangelo Mózese elé járulhatnak századok óta a művészetrajongók a S. Pietro in Vincoli templomban. II. Gyula pápa befejezetlen síremlékének 1515 körül elkészült, emberfölötti nagyságú szobra Buonarroti mester egyik legtökéletesebb alkotása. Ha Goethe ébredő géniuszra vágyott Rómában, itt megtalálhatta: Michelangelónak sikerült márványba faragnia a Sinai-hegyről visszatérő Mózes prófétai indulatát, fizikai és szellemi feszültségét a homloktól a lábikráig. A szobor árasztotta tökéletesség ellentétét idézi a templom terének túlsó oldala: a korrupt pápákat, nemzetközi kalandorokat és szajhákat nemző, romlott Borgia família egyik középkori városi fészke húzódik itt meg.

A közelben érintjük a S. Maria Maggiore-bazilikát, a harmadik fontos római főtemplomot, amely a Lateránihoz hasonlóan egy ókeresztény, 5. századi bazilika, amit több mint ezer év stíluskavalkádját, díszítményeit és kincseit hordozza magán. Újra Róma lüktető, zsúfolt, zajos szívében vagyunk: a Róma falait áttörő, közeli Termini pályaudvar a magyar származású Amerigo Tot ötvenes évek elején készített frízeit viseli homlokzatán. A Termini és környéke igazi hangyaboly a Rómába érkező vagy onnan távozó tömegek, buszok, taxik, bazári árusok, rosszarcú semmittevők vagy nagyon is elfoglalt dolgozó emberek kavalkádja miatt. Hűs és csendes menedék errefelé Diocletianus fürdője, ami Caracalla thermáinál jobb állapotban maradt fenn. Michelangelo és utódai tervei alapján még egy reneszánsz templomot is beleépítettek a hatalmas, tátongó egykori fürdőcsarnokokba; a romok másik részén pedig a kizárólag antik tárgyakat gyűjtő, kincsek felfoghatatlan bőségével rendelkező Római Nemzeti Múzeumot rendezték be.

Északra

A nagyvilági Rómában járunk, s egy ilyen környéken minden nagyvárosnak dukál egy mondén századelős sugárút: ez Rómának a Via Veneto a maga luxusszállóival és elegáns éttermeivel. Igaz, nem nyílegyenesen, hanem s-kanyarban tekereg föl Aurelianus városfalához, hogy a Pinciana kapun át a Borghese-parkba érjen. A pápai dinasztia 1608-tól építette ki a parkot, majd 1903-ban megvette tőlük Róma városa. A mára megkopott fényű park gyöngyszeme a késő reneszánsz Villa Borghese nyári lak, benne a barokk Bernini mesteri szobraival, Raffaello, Caravaggio, Tiziano és sokan mások festményeivel, a Borghesék műgyűjtő szenvedélyének és ízlésének bizonyítékaként. A közelben a Pincio kertjei Róma klasszikus látképével lejtenek teraszosan a belváros felé, háttérben a Szent Péter-bazilika kupolájával. Itt áll a Medicik villája; és ide ér fel az egyébként franciák által 1726-ban építtetett Spanyol lépcső, egy római vakáció kihagyhatatlan célpontja, a turistatömegek találkozó- és mustrálópontja évszázadok óta.

Goethe, Stendhal, Wagner, Gogol, Liszt, Ady és a lépcsővel szomszédos házban elhunyt Keats: az európai művészet megannyi nagy alkotója töltötte errefelé római időszakát. Kávéjukat pedig az 1760 óta nyitva tartó Caffé Greco-ban, Róma legöregebb kávézójában itták. Az Afrika mélyéről arab közvetítéssel Európába érkező kávénak Itália hódolt először. Az olasz élet azóta is elképzelhetetlen egy erősre pörkölt reggeli espresso nélkül, amit esetleg citrommal vagy naranccsal ízesítenek – s a nap folyamán aztán jöhet a ristretto vagy a cappuccino. Még az egyik első olasz, felvilágosodás korabeli folyóiratot is Il Caffé-nak nevezték el. Vajon írtak-e már tanulmányt az össznemzeti kávékultusz és a heves olasz vérmérséklet összefüggéseiről? A Spanyol lépcsőhöz érő Via del Babuino és a Via Condotti a luxusboltok utcája: jól öltözött olasz nők és férfiak, és slampos turisták kerülgetik egymást a tömegben.

Az emberek pedig csak áradnak ki és be, ezredévek óta a közeli Porta del Popolón, a Nép Kapuján. Hozhatnak és vihetnek élményeket és csalódásokat, árukat és szellemiséget, hitet és kétkedést – de egyben biztosak lehetnek: az Örök Város előttük és utánuk is állni fogja az idők viharait. Csak rajtunk áll, mennyit tudunk befogadni Róma üzeneteiből és örökségéből.

*

A cikk eredetileg a Magyar Nemzet Napos Oldal rovatában jelent meg

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 9 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Köszönöm, nagyon informatív, amellett hangulatos írás.

(" Kár", hogy nem politikáról szól, akkor már tódultak volna ide a kommentek) :)

Micsoda hangulata van a Via Appian készült fotónak!

Mondjuk a magyar nyelvben - ellentétben pl. a némettel - nincs kötött szórend. Akár úgy is mondható, ahogy kerecsen mondta. Ráadásul nem is teljesen szinonim. A "lennék" igét előrevéve tudatosan fölvállalja a magyarságot, míg a "magyar" jelzőt előrevéve inkább csak egy sorsszerűséget jelez.

Ez egy ilyen nyelv. Sokféle árnyalata van.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés