Térey János: „Jó lenne, ha a politikusok olvasnának könyveket”

2011. március 16. 15:57
Térey János szerint lehet kultúra nélkül élni, de nem érdemes. A költővel a protokoll és a Külügyminisztérium rejtelmeiről, a különböző társadalmi rétegek irodalmi ábrázolásáról és arról beszélgettünk, hogy ma Magyarországon miért van ok aggodalomra. Hercsel Adél interjúja. Fotó: Dézsi Judit.

Hogyan készültél a legutóbbi regényed, a Protokoll megírására?

Igazából nem készültem rá. Soha nem készülök az adott feladatra, hanem mindig a feladat talál meg előbb, az kényszerít a kutatásra.

És ez a feladat hogyan talált meg?

Egy készülő lexikon körkérdésére válaszoltam. Rákérdeztek a kedvenc sportomra, a hobbimra és a fóbiámra. A fóbia rovatba kapásból beírtam a protokollt, mert mindig is zavart az intézményesített élet merevsége, és zavartak azok a hasznosnak mondott szabályok, amelyek megbéklyóznak bennünket. Adott volt a téma, amelynek később vizsgáltam meg a mögöttesét. Így találtam rá a diplomáciára, ahol nyomatékosan jelen van a protokoll.  

Miután megtaláltad a témát, hogyan ástad bele magad? Például Görög Ibolya-könyveket olvastál, a Külügyminisztériumba jártál?

Persze. Görög Ibolya az egyik alapembere a protokollnak Magyarországon. Az ő könyvein kívül Ottlik Károly rendkívül testes monográfiáját, Gyarmati Ildikó protokollkalauzát, és magának a Külügynek a kézikönyvét forgattam még. A minisztériumba nagyjából a munka közepén látogattam el többször, amikor már elkerülhetetlen volt a szembesülés. Amikorra odamentem, addigra már olvastam a szakirodalmat, tehát valamelyest képben voltam. Akkor már a regény cselekményének alakulásához képest tettem föl a kérdéseimet az ott dolgozó embereknek. Ugyanakkor ez bármi, csak nem dokumentumregény, az anyag kezelésénél magától értetődőnek tekintettem a teljes írói szabadságot.

És jó szívvel küldenéd el a regényt a Külügyminisztérium protokoll osztályán dolgozó embereknek?

Jó szívvel, de ilyen tiszteletpéldányszám és ekkora honorárium mellett sajnos nem tehetem meg, bármilyen hálás is vagyok nekik. Magyarországon sok mindent megfizetnek és sok mindennek van presztízse, de az irodalom inkább csak a szólamok szintjén. Én ezúton is köszönöm Robák Ferenc, Merényi Gyöngyi és a Protokoll Főosztály értékes segítségét, de nem tehetek mást, mint hogy ünnepélyesen fölkérem őket, hogy támogassák a magyar kultúrát sok-sok példány megvásárlásával. Egyébként is jó lenne, ha a politikusok olvasnának könyveket.

A Protokollban feltűnt, hogy minden téren up-to-date vagy, ezen belül főleg a regény nyelve nagyon fiatalos. Hogyan és mivel tartod magad ennyire naprakészen?

Járok az utcán, ülök a metrón, naponta tömegközlekedem, kávéházakban beszélgetek emberekkel, nézem a tévét. Egyébként, ha megfigyeled, szleng csak annyi szerepel a lapokon, amennyi óhatatlanul kell a jelen szóra bírásához. Szerettem volna egy nem romlandó Budapest-képet megrajzolni ebben a regényben. Úgy értem, hogy ha a napi esemény, például a politika el is múlik, de az ábrázolása, mondjuk a nyelv okán, ne múljon el.  

A négy éve a Radnóti Színházban bemutatott drámád, az Asztalizene szereplői közül páran újra megjelennek a Protokollban. Hogyan és miért kerültek bele a Protokollba?

Nekem nagyon imponál Balzac életműve, vagy akár Jókaié, és az abban tapasztalható átjárhatóság, vagyis az, hogy az egyik szereplő kilép, eltűnik a szemünk elől az egyik regény végén, majd visszatér a következő közepén. Biztos, hogy én nem építek ki ilyen egységes regényvilágot, hiszen nem vagyok rendszeres regényíró, de egy ilyen effekt fokozza az otthonosság érzését az olvasóban. És a kézenfekvő magyarázat pedig az, hogy ugyanaz a két mű közege: a felső középréteg.

Miért izgat téged ennyire ez a réteg?

Mert ábrázolatlan irodalmilag. Amíg például a kortárs német irodalom a nyelvvel provokál, addig a jelenkori magyar irodalom vagy a giccsel, vagy pedig a nyomorral. Ezt eluntam, ezért szerettem volna egy eddig konkrétan bevizsgálatlan közeggel foglalkozni. Mondjuk, ha a 30-as évek irodalmára gondolunk, például Zsolt Béla és Szomory Dezső regényei, novellái tökéletesen megörökítették a pesti kispolgárságot vagy a középpolgárságot. Ha a kispolgárságra gondolsz, a kortársak közül kapásból Spiró György számos jeles munkáját lehet megemlíteni. Még az ókorban játszódó Fogságban is érezhető némiképpen a késő Kádár-kori GMK-légkör, amikor csoportos munkáról van szó. Én a középréteggel szerettem volna foglalkozni.  

Mi lesz a következő mű a Protokoll után?

Bár nem vagyok babonás, tervekről babonából nem szoktam beszélni, mert azzal, hogy kibeszélem a témát, már ki is pukkasztottam, ezért később nem lesz olyan érdekes. Az azonban biztos, hogy lesz még egy verseskönyvem, a Moll. De az is lehet, hogy tíz vagy tizenöt, nem tudom. Néhány esszémet és tanulmányomat is szeretném kötetbe rendezni, s a Karsai Györggyel közös görög drámafordításokat is, melyek közül a legutóbbi Szophoklész Oidipusz királya.

Hogyan írsz?

Ha mindennapos a munka, akkor úgy dolgozom, mint egy hivatalnok, napi nyolc-tíz vagy tizenkét órában. Általában délután és gyakran éjszakába nyúlóan írok. Ha nem vagyok benne nagyobb vállalkozásban, akkor is minden délután foglalkozom elkezdett írásokkal. Általában ritkán dolgozom délelőtt, de ha tehetem, olyankor is kézbe veszem a dolgokat.

Most játsszák a Nemzetiben a Jeremiás avagy Isten hidege című darabodat. Hogyan születtett ez a darab? Fölkérésre vagy saját belső indíttatásból?

Soha nem írtam fölkérésre - kivéve, amikor verset vagy darabot fordítottam -, mert fölkérésre nem tudok dolgozni, szemben a kollégáim kilencven százalékával. Különböző szempontokból vonzó a színjátszó helyek többsége Budapesten, s nem utolsó sorban a honorárium, de nekem egyszerűen nincsen alkalmi ihletem. Nem tudok például évfordulóra műveket írni, csakis olyan témákkal foglalkozom, amelyeket öt-tíz évig hordozok a fejemben. A Protokollon négy évig dolgoztam. A Jeremiás három hónap alatt született, de előtte öt évig gondolkoztam rajta. Egyrészt szerettem volna mondani valamit Debrecenről (Térey János szülővárosa – a szerk.), másrészt csehovi ízű családi drámát írni, de nem vagyok Csehov, és Debrecen sem cári orosz kormányzósági székhely. Úgyhogy maradt a Jeremiás és a misztériumjáték mint műfaj.

A Jeremiás egy eléggé Lars von Trier-ien bizarr, szürreális, megfejthetetlen darab.

Nem akar kész megfejtést kínálni, habár a magyar színház szereti az azonnali és gyors megfejtéseket: ha valamit nem ért a hírlapi kritikus, akkor farkast kiált, megijed. Hadd riadozzon, addig sem alszik. A magyar színpad elbírja a groteszket, de nem kedveli a szürreálisat.

A nézői reakciók és a kritikai visszhang alapján ez egy eléggé megosztó darab.

Pontosan. Ugyanaz ismétlődik meg immár harmadjára: ugyanez volt a fogadtatás Kazamaták és az Asztalizene esetében. Vagy imádják, vagy menekülnek előle. És ez nem baj, én ennek örülök, elvégre jut hely másoknak. A kritika inkább elméletben követeli az új típusú irodalmat. Amikor viszont az ítész szembe találja magát egy radikális mű diszharmonikusan fölcsendülő futamaival, ősi beidegződéseivel, vaskalaposan tiltakozik ellene. Pedig borzongató, fölkavaró hatás nélkül bajosan képzelhető el forradalmi alkotás, Bárdos Artúr írt erről egy régi Nyugatban.

Az utóbbi időben, főleg az ellenzék háza tájáról lehet hallani arról, hogy a kormánypárt részéről „kultúrarombolás” folyik. Mit gondolsz erről: tényleg kultúrarombolás folyik ma az országban?

Az emberi halandóság többet foglalkoztat, mint a direkt politizálás, ami nem kenyerem ma sem. Nincsenek politikai szimpátiáim, amin sokan csodálkoznak is, viszont az a tapasztalatom, hogy ha én nem is foglalkozom nap mint nap politikával, a politika mégiscsak foglalkozik velem, foglalkozik mint adófizető polgárral; és foglalkozik olykor mint íróval is. Kultúra nélkül lehet élni. Csak nem érdemes. Egy nemzet életének minőségét - az alapvető létszükségletek mellett - a legjobb kultúrájának színvonala határozza meg. Ezt a kultúrát, legyen bármilyen előjelű, legyen akár politikamentes, nem lehet semmibe venni. Kulcskérdés a kultúra támogatottsága, számomra ez az elsődleges szempont mindenkor. Tény és való, most van ok aggodalomra, s nem csupán a finanszírozás miatt, de úgy érzem, hogy a vészharang is hangosabb a tényleges fenyegetettségnél. Fontos, hogy az életét alapvetően érintő ügyekről az ember maga dönthessen. Nem szeretném azt hinni, hogy az írásaim megjelentetése valaha is cenzurális akadályba ütközhet Magyarországon. Másrészt pedig látnivaló, hogy a politika részéről nagyon barátságtalan gesztusok tétettek az értelmiség felé. Végtelenül fárasztó a szekértáborosdi. Ami most a legfontosabb, hogy mielőbb hatékony párbeszéd induljon el Magyarországon.

Összesen 15 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés