Luxizás: mindenkinek a másiké büdösebb

„Az utóbbi hetekben Matolcsy Ádám és Rogán Antal feleségeinek luxusfogyasztási, öltözködési szokásai uralták a közösségi médiát, aztán a műgyűjtői és belsőépítészeti vonalon gyorsan felzárkózott hozzájuk a »luxizást« bíráló Lázár János. Bevallom, ezek a társadalom széles rétegeire komoly hatást gyakorló fotók belőlem semmilyen érzelmi vagy indulati reakciót nem váltottak ki. Nem volt bennem késztetés, hogy eme státuszszimbólumokon hüledezzek vagy szörnyülködjek. Frusztráció sem öntött el, amiért e javaknak még az olcsóbb változatait sem birtoklom. Miként az iránt sem éreztem legyűrhetetlen vágyat, hogy védelmezni próbáljam a fenti tárgyakkal megörökített döntéshozók vagy azok rokonai gazdagodását. Esetemben biztosan valami születési rendellenesség lehet az ok, mert nálam sokkal jobb anyagi helyzetben lévő embereken is hevesebb, görcsösebb emocionális tüneteket látok, ha a fenti téma szóba kerül.

Szóval nem jövök izgalomba ettől, miként attól sem, ha az említett, nálam gazdagabb emberek engem is folyton jobb módúnak néznek, mint amilyen vagyok. Első találkozásunk rendszerint úgy kezdődik, hogy megkérdezik, könnyen találtam-e parkolóhelyet? Némelyikük aztán kicsit furcsán néz, amikor közlöm, nincs autóm, ahogy a családban másnak sem, de még jogosítványom se. Mert amikor bemutatkozom, hogy újságíró vagyok, ahhoz a legtöbb, sajtón kívüli ember minimum egy jó erős középosztálybeli egzisztenciát társít. Ha a szakmámat vizsgálom, megállapíthatom, hogy pályatársaim jelentős, szabad szemmel is jól látható nagyságrendű részét ezért csapta meg annyira luxizás aranyfüstje, hogy a korrumpálódást, a prostituálódást, a propagandistává züllést is bevállalta.

Több mint negyedszázada, lassan harminc éve foglalkozom politikai újságírással. Alapélményem, hogy azok a források, nyilatkozók, riport- és interjúalanyok, akikkel, mint döntéshozóval, hírességgel (politikus, üzletember, intézményvezető, művész, sportoló, tudós stb.) munkakapcsolatba kerültem, többnyire sokkal jobban élnek nálam. Pályám során hamar megtanultam: nem mindenki tudja ezt a frusztrációt kezelni. Hogy képes vagy valakihez szellemileg, intellektuálisan közel jutni (ezért is tudsz vele beszélgetni), anyagilag viszont ég és föld köztetek a különbség. Egy korai mesterem még a 2000-es évek elején megmondta, hogy amennyiben olyan újságíró akarok lenni, aki kormánynak és ellenzéknek, hatalmon lévőknek és hatalomba törekvőknek egyaránt megmondja a frankót, kínos kérdéseket tesz fel nekik, ciklusokon átívelően oknyomozgat, akkor el kell fogadni a szerény életkörülményeket, de akár a csóróságot is.”

Nyitókép: Pixabay / Domenico Farone

***