Már önmagában az, hogy valaki fölveszi, amit a párjával beszél, olyan szintű hitványság, amiért jobb korokban dögkútba vetnék. Hogy becsület, jellem, tartás nem szorult az ilyenbe, az biztos. Miféle púpos lelkűség kell már ahhoz, hogy valaki bekapcsolt hangfelvevővel társalogjon a kedvesével?
Majd közzétegye azt, ráadásul megvágva, eredeti szövegkörnyezetéből kiforgatva, meghamisítva, hogy azáltal a nőt – akit állítása szerint olyannyira szeretett – egy ország előtt besározza. Poloska Péter ezt immár másodszor játssza el. Előzőleg három gyermeke édesanyját hallgatta le, zsarolta hónapokig, hogy aztán a közéleti tönkretételét ugródeszkának használva próbáljon magának valamiféle politikai karriert építeni – gyógyírként beteges kisebbségi komplexusára, kóros narcizmusára. A hányinger megközelítőleg sem fejezi ki azt az undort, amit érezhetünk Magyar Péter közéleti ámokfutását figyelve.
Ott tartunk, hogy szinte visszasírjuk az ennél nagyságrendekkel kisebb hóhányókat, akik nem a mosogató asszonyt, »csupán« munkatársaikat vagy éppen az önkormányzati beosztottjaikat hallgatták le, mint Hadházy vagy Márki-Zay.”