Színház, porhintés, tündérpor!

Nyitókép: Magyar Péter Facebook-oldala

„Aki a porondon akar maradni, aki azt akarja, hogy ismerjék, beszéljenek róla, téma legyen, hallják a hangját, annak paradox módon ki kell lépnie abból, amit valóságnak nevezünk, és kardot kell rántania ott, ahol jóformán minden színjáték. Mert a közösségi felületek erről szólnak: mutassunk olyan képet, amit a többség látni szeretne. Bármi áron. Akár úgy is, ha az igazság és a valóság köszönőviszonyban sincs vele.

Valahogy így születhetett meg, digitalizált világunk vegytiszta, XXI. századi politikai prototípusa: Magyar Péter, mint az „ideális” választói marketingtermék, aki tökéletesen debütált színjátékból és ostobaságból is a héten rendezett strasbourgi vitán.

Persze, akik nem a szemüknek és a józan eszüknek hittek, talán egészen mást láttak ott, a parlamenti patkóban, mint a még megmaradt józanul gondolkodók. Láttak egy embert, aki mellé odaálltak a „nagyok”, akinek a gondolatait és jól begyakorolt tételmondatait ügyesen elharsogta a nyugati balliberális elit, aki nem félt kiállni és elmondani, hogy minden, ami itt Magyarországon történik, az korrupt, elnyomó, hazug és haszonleső. Láttak egy embert, aki elhitte magáról, hogy ő már miniszterelnök, csak ki kell várnia 2026-ot, valakit, aki minden gesztusával a tökéletes képhez pózolt órákon át, valakit, aki úgy érzi, annyira hatalmas és fenomén, hogy Európa nyugati fele benne látja a jövőt.

Tulajdonképpen még igaz is lehetne, hogy az uniós magyargyűlölő kórus mélyen hisz benne: Manfred Weber, a maga sértett kiállásával kimondta, a jövő Magyar Péteré. Csakhogy azok, akiknek az önjelölt messiás olyan lelkesen és ifjanti hévvel tapsolt, ravaszabb rókák annál, mint hogy lelkesedésből és a magyar emberek iránt érzett hamis elkötelezettségből támogatnának valakit, aki néhány hónapja még ugyanilyen hévvel tapsikolt annak, akire most össztüzet nyitottak. Színházat nemcsak Magyar Péter játszott Strasbourgban, hanem mindenki más is, aki Orbán Viktor ellen szólt. Ez a kör pedig súlyos árat kér azért, hogy csatasorba álljon: teljes és totális alárendelődést, szervilizmust, meghunyászkodást, ha az érdek úgy kívánja. Hogy Péterünk ezzel tisztában van-e, nem tudom, de talán megszavazom neki, nem annyira ostoba, hogy egy ilyen alkuban csak a maga hasznát látja.

És hogy mit látott a világ józanabbik fele szerdán, az Európai Parlament épületében? Egy paprikajancsit, aki miközben Orbán Viktor egész Nyugat-Európával szemben állt, mögé oldalazott, hogy ráférjen a fotókra.

Egy álnok Júdást, aki nem tiszteletből vagy korrektségből fogott kezet a magyar miniszterelnökkel, hanem hogy életében először egy képre kerülhessen vele, és aztán azt lobogtassa, mondván: összefeszült a két erő. Láttunk egy szerencsétlen bábot, aki életében először megkapta azt a figyelmet, amiért egész életében tepert, és mindent feláldozott.

A becsületét, a társát, a családját, a hitelét. Öt perc hírnév.

Csakhogy Magyar Péter mögött néhány hónap áll csupán. Egy olyan világban állt helyt és szerzett hírnevet, ami igazán az ő terepe: olyasmit mutatni magamról, ami nem igaz, elfedni minden kicsinyes szándékot, a fékezhetetlen figyelem- és hataloméhséget. A közösségi médiában az lesz igazán nyerő, aki ezt képes megugorni. Csakhogy egy igazi miniszterelnöknek, egy valódi államférfinak a választás másnapján (is) ki kell lépnie a valóságba, ahol emberek vannak, valós problémákkal, valós igényekkel, akikért valódi felelősséget kell vállalni. Nem fotókon, nem videókban, a való életben.”