Szavazzunk úgy, hogy jó legyen!

Ahogy a fél országnak, úgy nekem is érettségitalálkozóm volt május végén. Nagyon szeretem a műfajt, és nemcsak azért, mert a győri bencésekhez bármilyen ürüggyel lélekemelő visszajárni, hanem azért is, mert a politikában mozgó ember számára nincs értékesebb a horgonyoknál, melyek nem engedik elszakadni a politikai buborékon kívüli Magyarország valóságától. Az érettségitalálkozó is ilyesféle vasmacska a javából: koncentráltan kap az ember kóstolót tucatnyi olyan barátja életvalóságából, aki a budapesti politikán kívüli Magyarország valódi körülményei között űz tisztes szakmát. Alapvetően megnyugodtam: került ki közülünk vállalkozó, tanár, zenész, programozó, gyógytornász, jogász és katona, s Magyar Péter meg – furcsamód – Vona Gábor riogatásával ellentétben öt évvel érettségi után harminchatból egy kivándorlónk van, további egy gondolkozik. A többiek számára ez az ország az a szabad, élhető és jövőképes hely, amilyennek én is ismerem, s amelyre épp ezért okunk van önmarcangoló mindenszarizmus helyett tettre kész büszkeséggel tekinteni.