Ideje lenne, hogy az ellenzék végre a háborúról is beszéljen

Nyitókép: MTI / Hegedüs Róbert

„Ez is ukrán emberek élete és sorsa, sőt, helyi szerveződés és ellenállás, erről azonban a nyugati sajtó inkább hallgatni szeret. Még ha meg is jelennek a problémáról cikkek, messze nem kap a dolog akkora jelentőséget, mint amikor az ukránok kezdeti háborús kedvéről cikkezett jóformán mindenki. Főként a fősodratú sajtó és a politikusok jóvoltából, Lily Lynch szavaival, ehelyett feltámasztották a »keletet a nyugattól elválasztó« hidegháborús retorikát, mindez pedig már merényletet is eredményezett, a szlovákiai Robert Fico miniszterelnök esetében.

2024-re tehát a volt közös listás ellenzék úgy döntött, inkább elkerülné a témát. Nyilván úgy vélik, sehogy sem jönnének ki jól és népszerűen belőle. Pedig ez tévedésnek bizonyulhat. Orbán Viktor békepropagandája az ambiciózus fegyverkezéssel, háborús készülődés tényével és afrikai imperialista kalandokkal könnyedén torpedózható, ahogyan azt Magyar Péter tette. Méghozzá olyan hatékonyan, hogy menetközben még Márki-Zay Péter volt miniszterelnök-jelölt is csatlakozott hozzá.

Akár a gázai helyzettel kapcsolatos álláspontjukra gondolunk ugyanis, akár a csádi, a miniszterelnök fia által felügyelt »kalandra«, világossá válik:

Az is világos – és ezt Orbán kritikusainak ki kellene mondaniuk – mennyire abszurd az a program, amit a miniszterelnök e téren hirdet. Kétséges ugyanis, hogy egy 9 milliós, kis NATO-tagállam egyedül, mindenkivel szemben békét teremthet a kontinensen. Ugyanilyen kétes értékű állítás az is, hogy Donald Trump egy nap alatt véget vet Vlagyimir Putyin súlyos háborújának.

Mégsem a baloldali-liberális ellenzék az, amely ezért elsősorban számonkéri. Erősen emlékeztet ez a fideszes »migránsozás« hajnalára és az azt követő – Orbánék által pontosan előre látott és aljas módon kihasznált – menekülthullámra.

Kevesen olyan bátrak a sajtóban, hogy nyíltan leírják, az orbáni háborúellenességet pusztán »az orbáni realizmus« olyan, minden alapot nélkülöző mesei elemének tartják, mint a Soros-összeesküvést. De azért akad ilyen publicisztika is. Innen kiderül, a szerző véleménye szerint ez egy, a miniszterelnök által felépített disztópia, »hipernormalizáció«. Egyszóval egyfajta »orbánista realizmus« része mindenki, aki rendszeren belüli megoldásokat keres (ez igaz)  – de az is, aki komolyan venné a világháborús feszültséget. Tehát mivel Orbán Viktor és emberei egy tényegyüttest használnak, és politikailag a legfontosabb ügyükké tesznek, ez puszta propaganda. Semmi sem igaz belőle, csak mert a miniszterelnök szerint minden igaz belőle.

Az ellenzéki politikusok és az Orbán-ellenes sajtó nagyobb része ezzel szemben egyszerűen nem kíván részletesen cáfolni, talán azért, mert nehezen tudna. Ez szerintük továbbra is álprobléma, sőt, álvalóság, de a róla való beszédet igyekeznek inkább elkerülni.

A különbség csupán annyi 2015-16-hoz képest, hogy immár van olyan vállalkozó kedvű és a felmérések szerint jelentős támogatottsággal bíró jelölt, aki nem kíván ebbe az utcába betérni: megpróbál a kormánypropaganda visszásságairól is beszélni, és egyúttal a nyugati államok politikájával is kritikusabb lenni. Azt, hogy Magyar e stratégiája sikeres lesz-e, hoz-e neki szavazókat, június 9-én kiderül. Az biztosabbnak látszik, hogy a balliberális pártok ezúttal még csúnyábban megszenvedhetik a konfliktus elkerülését, mint amikor ők voltak a fő alternatíva 2015-ben.

Ezek a globális kapitalizmus által teremtett helyzetek, a válság helyett a rendes működés, amiben egyre kevesebb mozgástere van a dolgozó tömegeknek. Arról viszont mindenki dönthet, hogy hagyja-e, hogy ismét Orbán Viktor legyen az egyetlen, aki a súlyos helyzetet értelmezi majd a saját javára. Ez kétségtelenül azzal jár ugyanis, hogy a végén minden, most hallgató vagy »kamuzást« emlegető politikus átveszi majd az ő otromba szólamait, amikor rájön, azokkal nagy népszerűséget szerzett, mert sokáig csupán ő beszélt erről. És ha a háborús fenyegetés tovább fokozódik, ez még csak a legkisebb problémánk lesz.”

***

***