Ferenc testvér lehengerlő volt, ezt el kell ismerni – néhány kínzó kérdés azért mégis maradt bennünk, a kutya fáját

Lehengerlő kampánybeszédet tartott évértékelő címén Gyurcsány Ferenc: mármint úthengerként zúzta széjjel mindazok reményeit, akik esetleg már épp tanakodtak, hátha ma már más minőséget kínál, a Feri, és egyébként is, rég volt, tán igaz se volt, elég már a riogatásból,

Kezdődött ugye azzal, hogy a DK elnöke egyetlen mondatban rögzítette: „Mást gondolunk Oroszországról, Ukrajnáról, az Egyesült Államokról, az Európai Unióról, Kínáról”. Csakhogy ezt a bizonyos „mást” nem részletezte, márpedig ha szavazatszerzésre alkalmasak lennének azok a részletek, akkor bizonyára megpendített volna belőlük egy-két ínycsiklandozó elemet.

Ukrajnának például csak pénzügyi támogatást adna lelkesen, hitelből, vagy fegyvereket is küldene vajon? Oroszországtól nem vásárolna energiahordozókat, ez világos, de hogyan pótolná pikk-pakk az így kieső mennyiséget? Úgy, ahogy minden civilizált nép teszi, az Egyesült Államokig bezárólag, tehát hogy

Az USA például e biznisz révén csak tavaly több mint egymilliárd dollárral gazdagította közvetve Moszkvát – erről a DK milyen értelemben gondol mást, mint a kormánypártok?

De nem mondhatjuk, hogy egyáltalán nem esett volna szó a tervekről. Elhangzott ugyanis: „A gürcölés, a rosszkedv, a veszekedés világa helyett olyan országot kívánunk teremteni, ahol természetes véleménykülönbségeink mellett szövetségesei vagyunk egymásnak”, és amelynek értékei „az egymásra figyelés, a megbecsülés, a partnerség, a szeretet, a szabadság”. Csakhogy nem világos, ezzel miért kellene megvárni egy majdani kormányváltást.

A Klubrádió vezetőjének billentyűzetét jelenleg a Fidesz manipulálja, ezért tehetetlenül kénytelen várni, amíg egy Dobrev-kormány lehetővé nem teszi számára szavainak megválogatását?

Az őt kérdező újságírónőt csípőből pedofilsegítőnek minősítő Barkóczi Balázsban jelenleg Pintér Sándor személyesen nyomja el (de nagyon durván) az „egymásra figyelés” és a „megbecsülés” kényszerét?

Jogos érv lenne, hogy „de a Fidesz se áll szóba a Telexszel”, csakhogy egyrészt a mégoly mogorva „Viszlát”, illetve a „Pedofilsegítőknek nem nyilatkozom” közül nem feltétlenül az előbbi végezne feljebb a prosztóságskálán, másrészt

Simán lehet, hogy valami rogáni fondorlat tényleg meggátolja, hogy a bármely színpadon tetszőleges hangszínnel megvallott értékekből már ma is konkrétan megcsillantsanak valamit a Gyurcsány-párt politikusai, csak leplezze már le végre azt a fondorlatot valamely jólfésült prókátor, addig ugyanis a két egymásnak ellentmondó választási ígéret, nevezetesen a „Minden értelemben földönfutók lesznek. Nem lesz árokbetemetés”, illetve a „megbecsülés, partnerség, szeretet, szabadság” közül továbbra is az előbbi tűnik önazonosabbnak és ezáltal hihetőbbnek.

Már csak azért is, mert noha

valójában a jó útra térésnek elengedhetetlen feltétele, hogy az ember ne bagatellizálja, hanem beismerje vétkeit és elismerje gyarló voltát. „Felebarátaim, mea culpa, nekem aztán igazán nincs semmi erkölcsi alapom alázatról és lelki tisztaságról prédikálni, de tisztában vagyok gyengeségeimmel, és ha el-elbukom is, erősen törekszem a jóra, szakítva korábbi énemmel, amely oly sokatokban hagyott mély és fájó nyomokat” – egy efféle gondolatsor akár kelthetne is némi bizalmat. Pláne, ha még az is oda lenne kanyarítva a végére, hogy

– tényleg böszmeség lenne ezek után most minden mondatban kétszer a magas lóról pedofilsimogatóznunk”.

Ehelyett azonban sajnos ismét a választó van beállítva javíthatatlan balgának: „Van, aki a bűnt választja, mert nem tudja elnézni az egykori hibát?”

Egy egykori hibát még akár elnézne, sőt, meg is bocsátana – csak ne kapná az arcába a jelenben is gyors egymásutánban a bűnnek minősülő hazugságot, megvezetést vagy akár becsületsértést. Illetve, ha az indokoltnál is jóindulatúbbak vagyunk: a számadatok értelmezésére való képtelenséget. Vizsgáljunk meg közelebbről egyetlen, ártatlanabb állítást: „Amikor megnéztük, hogy hova jutott Magyarország az elmúlt tizennégy évben, akkor a következőkre jutottunk: Közelebb kerültünk az osztrák, a német, a francia életminőséghez? Nem.”

Az Eurostat szerint 2013-ban a 16 év feletti magyarok egy tízes skálán 6,1 pontosra értékelték az élettel való elégedettségüket, 2022-ben 6,9-esre; ugyanezen időszak alatt Németországban 7,3-ról 6,5-re csökkent a pontszám, Franciaországban 7,1-ről 7-re. Ausztria és az uniós átlag egyaránt egytizeddel javult.

2022-ben Magyarországon a 18 éven aluliak 18,1 százalékát fenyegette a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázata; az uniós átlag 24,7 százalék volt (Németországban az arány 24,4, Franciaországban 27,5, Ausztriában 21,6, Romániában 41 százalék). A vonatkozó Eurostat-táblázat 2015-ig nyúlik vissza, akkor még Magyarország 40,3 százalékon állt, Németország 19,3 százalékon.

A statisztikák szerint 2010-ben a legalacsonyabb jövedelmi tizedben élt arányaiban a legtöbb tanuló (277 ezer) – több, mint a két középső jövedelmi tizedben együttvéve (272 ezer). Ezzel szemben 2020-ban 300 ezer iskolás családja tartozott a két középső jövedelmi tizedbe és 193 ezer a legalacsonyabba (a Covid előtt, 2019-ben ráadásul már jártunk 162 ezernél is). Miközben demográfiai okokból összességében kevesebb a diák, mint 2010-ben, mára a 6–7. decilisben, azaz a valamivel a mediánjövedelem fölött keresők kategóriájában számszerűen is több gyereket találunk, mint 14 éve.

Lehet évente kétszer (a magyarokra nézve kedvező megtakarítási statisztikákról tudomást nem véve) lobogtatni az uniós átlagtól elmaradó fogyasztási adatokat, siratva, hogy az egy főre jutó GDP tekintetében az uniós átlag 76 százalékát megtermelő Magyarország csak az uniós átlag 71 százalékát fogyasztja el, bezzeg az ugyanúgy 76 százalékot termelő Románia fogyasztása 86 százalékos, de ettől még a dolgot közelebbről megnézve olyasmikre bukkanunk, mint hogy 2010-ben 100 magyar háztartásra 54 személygépkocsi jutott, míg 2020-ban 78 – úgy, hogy a legszegényebbeknél is 30-ról 50-re nőtt az arány. Külön érdekesség, hogy a gépkocsiállomány az Eurostat szerint 2007 és 2010 között folyamatosan csökkent, majd 2011 óta töretlenül nő –

Nem kérdés, százezer lakosra vetítve a rák miatti halálozás uniós szinten még mindig Magyarországon a legmagasabb (kár, hogy 2010-ben olyan rémesen rossz pozícióból indultunk, így hiába javult valamivel nagyobb arányban a helyzet, mint egynémely környező országban és ezáltal hiába történt némi felzárkózás, büszkeségre semmiféle ok nincs), de az is tény, hogy

2022-ben a 65 év feletti magyarok 18 százaléka minősítette egészségi állapotát rossznak, szemben a 15,2 százalékos uniós átlaggal – 2010-ben 30,6 százalékról indultunk, 18,9 százalékos uniós átlag mellett (a legalacsonyabb jövedelmű idősek körében az elmaradás mértéke 2010-ben 14,2 százalékpontos volt, míg 2022-ben 5 százalékpont). De van még mit ledolgozni bőven, természetesen – ha például Gyurcsány Ferenc nem azzal traktálná követőit (a Telexnek is ellentmondva), hogy semmivel, de semmivel nem lettünk beljebb az elmúlt 14 évben, akkor hátha máris javulna további 1-2 tizeddel az általános közérzet.

A volt miniszterelnök pedig talán 1-2 ezrelékkel is csökkentene az elutasítottságán. Hát nem megérné?

(Nyitókép: AFP / Maxim Marmur)