A keresztény embernek a saját idején kívül van egy „közösségi ideje” is, saját korán kívül van egy közösségi kora is. Az Egyház történetisége jellemzi ezt az időt, aminek része az örök fiatalság és a szent vénség.
Könnyű kimondani: Kétezer éves kereszténység, de milyen kétezer év? Bűnökkel, gyöngeségekkel is terhelt kétezer év, de
az Egyház lényege nem az, hogy idő előtt angyalivá legyen, hanem hogy Jézusra mutasson, hirdesse az Igét,
végezze az áldozatot, ami természetesen nem menti bűneit.
Az Egyház idejének van titokzatos tartalma, mert Jézus Krisztus az, aki kétezer éves benne. Ő az, Akit mindig, mindennap megszül az Anyaszentegyház, ugyanazzal a Krisztussal várandósan, ezért megkezdett öröklét.
Az Egyház ideje tagjainak földhözragadt és kisszerű tettei ellenére titokzatos idő, mivel tagjai ma is ugyanarra a vakmerő lépésre vállalkoznak, amire kétezer évvel ezelőtt az első pogányok, akik „testi közösségbe” bocsátkoztak Istennel, s a fegyvertelen szeretet hőstetteit művelték.
Kérdésem: Kétezer év elmúltával ugyanúgy megtesszük-e mi is? Él-e bennünk az embertestvériség tudata, a globális tudat hajnalán? Belefeledkezünk-e a hit és a szeretet határtalanságába? Nem esünk-e abba a sajátos vakságba, amely napirendre tér a visszaélés, a szerencsétlenség, a kizsákmányoltság a népek szegénysége és elnyomása, az igazságtalanságok fölött?
Bírjuk-e még az első keresztények megbocsátástól szent csöndjét, mindenféle, körmönfont magyarázkodás helyett? Kedveljük-e még a tiszta szegénységet, vagy már régen csak az ideologizált tarka jómódot? Figyelünk-e a világra, a jelen pillanatra, a szenvedőkre?
Hol van az elsők tiszta, forrásértékű szavainak manipulálhatatlan átlátszósága?
Örömteli, hogy ma is vannak az Egyházban nagy tanúk, ha talán kevesebben is, mint kezdetkor. Az Egyház határvonalai belemosódnak az emberiségbe. Vannak – talán sokan -, akik ismeretlenül, névtelenül a távoli egyház felé fordulnak. Mintha ma az ő idejüket élnénk, az ő hangtalan megszólításukat hallanánk. Nekik is van idejük, s külön aktualitása van az idejüknek. Nem lehet véletlen, hogy a világ helyzetével való mély, s erkölcsi elégedetlenségük egybeesik az igazság iránti érdeklődésükkel. Más a hangsúlyuk, más a nyelvük, más a metafizikájuk, de a reményük s a szenvedésük a veszélyeztetett ember reménye és szenvedése.