Mit jelent az, hogy kereszténység?

Gondolkozzunk el azon, hogy mi az idő szerepe a keresztény ember életében, gondolkodásmódjában! Mi köze az időnek az életszentséghez? Mit jelent az, hogy kereszténység?

A kereszténység ma nem európai képződményként érdekes, hanem a forráshoz, Jézus Krisztushoz legközelebb álló emberi közösségként. Megújulni képes közösségként. A keresztény gondolkodásmód nagyon is kérdéses. Alighanem csak általános, a jó keresésével „végzetesen” eljegyzett, amit Krisztus misztériuma át-meg átjár, bizonyos erővonalait fölerősíti és kiélesíti, más erővonalait meg lecsöndesíti, s mélyebbre hangolja, de el nem törli, sőt szabadon működteti az emberi gondolkodás alap struktúráit.

Az emberi gondolkodásmód csak annyiban keresztényi, amennyiben győzi a folytonos megújulást a Krisztusba-oldódás irányában, mert Krisztus az „új” ember megújult értelmének szánta szavait.

Ő az Út, az Igazság, és az Élet! Az új ember alapvetően, szenvedélyesen, és titokzatosan vágyakozik erre a megújulásra.

hanem olyan gondolkodásmód, mely keresztényként mindig elégtelen, mert kevésnek, felkészületlennek, látszatszerűnek mutatja magát a lelkiismerete előtt, nem Jézus Krisztus gondolkodásmódjához, hanem a szentségéhez képest.

Arra kívánok rámutatni – szilveszter estéjén –, hogy az idő és életünk milyen vonatkozásban áll Krisztus misztériumával.

Az emberi idő az egyén számára adott egyetlen lehetőség arra, hogy ember, s hogy szent legyen. Csak emberré válni is hatalmas feladat. Korántsem elegendő embernek születni. Az embernek született ember – s csak ő – puszta lénnyé süllyedhet alá.

Emberré s szentté válni csak egymástól elválaszthatatlanul lehetséges, mivel egyetlen idő áll rendelkezésére. Nem szentség az „emberi”, de lehetőségében istengyermekségében szent, még akkor is, ha Krisztust kifejezetten nem ismeri, de az emberi személyiség „automatikus szentsége”, képzelgés. A szentség nem külső nagysághoz juttat, hanem belső mélységekhez, de az idő, mint a szentség kerete a cselekedetek hosszú sorában láthatóvá teszi a láthatatlan szentséget.

A keresztény embernek a saját idején kívül van egy „közösségi ideje” is, saját korán kívül van egy közösségi kora is. Az Egyház történetisége jellemzi ezt az időt, aminek része az örök fiatalság és a szent vénség.

Könnyű kimondani: Kétezer éves kereszténység, de milyen kétezer év? Bűnökkel, gyöngeségekkel is terhelt kétezer év, de

végezze az áldozatot, ami természetesen nem menti bűneit.

Az Egyház idejének van titokzatos tartalma, mert Jézus Krisztus az, aki kétezer éves benne. Ő az, Akit mindig, mindennap megszül az Anyaszentegyház, ugyanazzal a Krisztussal várandósan, ezért megkezdett öröklét.

Az Egyház ideje tagjainak földhözragadt és kisszerű tettei ellenére titokzatos idő, mivel tagjai ma is ugyanarra a vakmerő lépésre vállalkoznak, amire kétezer évvel ezelőtt az első pogányok, akik „testi közösségbe” bocsátkoztak Istennel, s a fegyvertelen szeretet hőstetteit művelték.

Kérdésem: Kétezer év elmúltával ugyanúgy megtesszük-e mi is? Él-e bennünk az embertestvériség tudata, a globális tudat hajnalán? Belefeledkezünk-e a hit és a szeretet határtalanságába? Nem esünk-e abba a sajátos vakságba, amely napirendre tér a visszaélés, a szerencsétlenség, a kizsákmányoltság a népek szegénysége és elnyomása, az igazságtalanságok fölött?

Bírjuk-e még az első keresztények megbocsátástól szent csöndjét, mindenféle, körmönfont magyarázkodás helyett? Kedveljük-e még a tiszta szegénységet, vagy már régen csak az ideologizált tarka jómódot? Figyelünk-e a világra, a jelen pillanatra, a szenvedőkre?

Örömteli, hogy ma is vannak az Egyházban nagy tanúk, ha talán kevesebben is, mint kezdetkor. Az Egyház határvonalai belemosódnak az emberiségbe. Vannak – talán sokan -, akik ismeretlenül, névtelenül a távoli egyház felé fordulnak. Mintha ma az ő idejüket élnénk, az ő hangtalan megszólításukat hallanánk. Nekik is van idejük, s külön aktualitása van az idejüknek. Nem lehet véletlen, hogy a világ helyzetével való mély, s erkölcsi elégedetlenségük egybeesik az igazság iránti érdeklődésükkel. Más a hangsúlyuk, más a nyelvük, más a metafizikájuk, de a reményük s a szenvedésük a veszélyeztetett ember reménye és szenvedése.

Anélkül, hogy Egyházunk szent tanításából s történelmi létének pótolhatatlan tapasztalataiból egy vonásnyit is elvesztegetnénk, sebeinek ragyogásából egy sugárnyit is elhomályosítanánk, hisszük, hogy az általunk kirajzolt határok Isten előtt kérdésesek lehetnek, s hogyha mi nem keresztelhetünk vízzel és igével, Isten, akinek minden lehetséges, még a mi üdvözítésünk is, keresztelhet szellemmel és igazsággal.

2022-ben az év utolsó napján, szilveszteri lélekvizsgálatot és Boldog Új Évet kívánok!

A szerző irgalmas rendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner