Így szedi össze magát Veszprém Pokoli Tornya

Képzeljünk el egy cigánytelepet, vagy gondoljunk bármelyik gettóra! Lássuk magunk előtt a lakókat, alakítsunk ki egy képet a fejünkben, milyenek ezek az emberek, mivel töltik a napjaikat, milyen lehet nekik – aztán fontoljuk meg, hogyan érzünk irántuk. Aztán gondoljunk arra is, hogy ez a telep a Dunántúl közepén, a veszprémi vártól néhány percre található, egy tízemeletes panelházban.

Ezt a panelt a városban hosszú évek óta csak Pokoli Torony néven emlegetik. A név sok mindent elárul. A tömböt egy kisebb tűzeset után nevezték el Pokoli Toronynak, ahol a közbiztonság, az életszínvonal és a szociális helyzet is egészen gettószerűvé vált az idők során.

2004-ben a veszprémi Hét Nap című újság így írt az épületről: „A közbiztonság Chicagót idézi. Előfordult, hogy a pizzás fiút kirabolták, a postás a 6. szintnél feljebb nem mert kézbesíteni, egy férfi a forgótáras pisztolyával »szerelte le« az őt megregulázni akaró baseballütős fiatalt, az pedig a legnagyobb tragédia, hogy egy szipus lány kiugrott az emeleti »tárgyalóból«, s hogy egy férfit 53 késszúrással gyilkoltak meg a tornacipőjéért”. 

Persze mindez csak egy eredmény, egy eseménysor vége. A szebb napokat látott épület

lakói pedig igényes körülmények közt töltötték mindennapjaikat. A közelben lévő gyár bezárása után indult hanyatlásnak a ház, ekkor bocsátották piacra – nagyon alacsony áron – a lakásokká, szobákká felosztott épületet. Igaz, nem minden egységet nevezhetünk lakásnak a szó mai értelmében, ugyanis több lakóegységhez nem társult vizesblokk, a szobákat a folyosóról megközelíthető fürdőhelyiség egészítette ki.

Az ekkor érkező új lakókat három csoportba sorolhatjuk: az egyedülálló fiatalokra (akik közül többen állami gondozásban nevelkedtek), a felkapaszkodott hajléktalanokra, a lecsúszott, lakásukat elveszítő veszprémiekre, valamint azokra a többségében roma emberekre, akik a városrehabilitáció során, némi pénzügyi kártalanítást követően lakásukat elhagyni kényszerültek.

A három csoportban közös, hogy

így kötöttek ki a Házgyári út 1-ben.

Az idő telt és múlt, a lakóközösség – akiknek egy része becsületesen fizette a számlákat, annak dacára, hogy a különböző mérőórák és számlálórendszerek esetében az átalakításokat követően maradtak tisztázatlan kérdések – összesen közel 20 millió forint adósságot halmozott fel.

A „kis Chicagóként” is emlegetett ház ekkoriban már nemcsak területi, hanem országos médiahírnévre is szert tett. A változás elkerülhetetlen volt. Némi segítséget kaptak innen-onnan, a rendszerszintű, mély probléma megoldására azonban csak egy jól átgondolt, strukturált, következetes és elkötelezett programmal volt esélyük, amit végül a Máltai Szeretetszolgálat indított el 2009-ben.

Akkor az ott élő 58 háztartással, az azokban lakó 127 lakóval kezdtek el együtt dolgozni a szociális munkások a ToronyJelenlét program keretein belül,

Mára több mint kétszáz lakó él itt, 85-86 háztartásban – az ő életükről, mindennapjaikról és kilátásairól beszélgettünk Dallos Andrásné Eszterrel, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársával.

„Nem lesz ám egyszerű az életünk” – neveti el magát Eszter a beszélgetés kezdetén, a lépcsőn felfelé indulva. Az utóbb némiképp beigazolódó prognózist néhány lakó Eszterhez intézett kérdése és egy pár emeletről feljebbről hangzó éles kiáltás előzi meg. Pár emeleten felkapaszkodva aztán egy csendes és barátságos terembe érkezünk, ahonnan Eszter irodájába sétálunk – egy kicsi szobába, amiben a régi elképzelés szerint ma lakhatna valaki.

Eszter elmondja: a program nulladik lépése az volt, hogy a Málta ideköltözött:

– ahogyan a program nevében is van, ez nem mehet másképp.

A korábban csak cigánytelepeken, nyomortanyákon végzett munka azonban új keretek közé került a Házgyári úton, de ahogyan azt Eszter leszögezi, a társasházi jelleg megőrzésére mindig is törekedtek. Az első évet arra használták, hogy bizalmi viszonyt alakítsanak ki a lakókkal: szociális munkát végeztek, felélesztették a lakógyűlések rendszerét és azokon túl is, heti rendszerességgel közös találkákat, teadélutánokat szerveztek, ahol mindenki elmondhatta, mi fáj, mit szeretne vagy éppen mit nem ért.

Erre pedig nagy szükség volt, ugyanis a Máltai Szeretetszolgálat szerette volna megszerezni a többségi tulajdont az épületben, így vásároltak azokból a lakásokból, amiket a tulajok korábban elhagytak, vagy amelyektől az illetékesek szabadultak volna.

A lakók első reakciója így az ijedtség volt:

„Ki kellett alakítanunk egy kapcsolatot, amiben elmondhattuk az ittenieknek, hogy a Málta nem akarja leuralni a terepet, nem diktálni szeretne, csak lakótársként, tulajdonostársként szeretne együtt élni velük” – emlékezik vissza Eszter. 

A kapcsolati, lelki témákon túl a gyakorlati feladatokra is igen hamar figyelmet kellett fordítani: vezetékek lógtak ki a falakból, a szigetelés és a nyílászárók botrányos állapotban voltak, a lift nem működött – első lépésben tehát biztonságossá kellett tenni az épületet. A tartozások miatt a közművekkel nem ápoltak túl jó kapcsolatot a korábbi lakók, fűtés már egyáltalán nem volt.

Az E.ON-nak 15 millióval tartoztak, aminek felét az áramszolgáltató elengedte, a megmaradt részt pedig részletekben fizeti a közösség. A szemétszállítás sem működött, oda 6 millióval tartoztak, a törlesztés pedig az előzőhöz hasonlóan működik. A vízellátással is voltak gondok, az elmaradást itt egy összegben fizette ki a ház. A máltaiak hatására ez is sokat alakult: a lakók most már számolnak a közös költséggel, fizetik azt, valamint

– például terjednek a lakásonként előrefizetéssel működő árammérők.

Az együttlét következő lépése az ott lakók konkrét, személyes segítése volt: a szolgálat elindított egy komplex telepprogramot, amivel 

A kicsikkel fejlesztőfoglalkozásokat kezdtek, a nagyoknak öt különböző felnőttképzést tartottak, aminek a végén olyan képesítéseket kaptak, amikkel beléphettek, visszakerülhettek a munka világába. „Az első időkben segítettünk a fiataloknak álláshoz jutni, de mára annyit változott a munkaerőpiac, hogy aki akar, az tud dolgozni” – szögezi le Eszter, aki azt is elmeséli, hogy a házbeli felújításokhoz kisegítő munkásként szigorúan csak az ott lakókat alkalmazták korábban, most viszont már nincsen kit, ugyanis minden munkaképes házbeli talált magának foglalkozást valahol másutt.

A Toronyban a máltaiak megjelenése óta jelentősen felmentek az ingatlanárak, jelenleg hatalmas igény van az itteni lakásokra, bérlakásokra. Ennek oka, hogy alapvetően magasak a veszprémi albérletárak, így az érdeklődők sokan olcsóbban otthonra találhatnak a régen rossz hírű panelházban.

Mindezt jól mutatja, hogy a Máltai Szeretetszolgálat könnyedén ki tudja adni felújított lakásait, valamint a korábban elköltözött tulajdonosok hasonló beruházásokban gondolkodnak, vagy éppen végzik azokat – így egyre többen

Miután az indulásról beszélgettünk Eszterrel, sétálunk egyet az épületben. Abban, amit látunk, a lényeg nem is a fejlesztőszobákban, a felújítás alatt álló lakásokban, a közösség számára kialakított konyhában vagy mosodában, és még csak nem is a sötét, helyenként omladozó vakolatú, embert menekülésre késztető közterekben van – inkább ezeknek együttesében.

Az épület maga megmutatja, mi történt és mi történik a napokban is: elindult valami, de még közel sem ért célba.

A Torony egy emelete jelenleg hajléktalanszállóként üzemel, ennek köszönhető a szociális munkások huszonnégy órás jelenléte az épületben. „A Jelenlét Program keretein belül végzett munkában a projektek jönnek és mennek, az adott kiírt, elnyert pályázatokon múlik minden: a pénz, a segítők száma, a lakóknak nyújtani tudott programok, mint például a fejlesztések, vagy éppen a gyerekek kirándultatása” – osztja meg nehézségeiket Eszter, rávilágítva a helyzet kettősségére. Hozzáteszi: remélhetőleg ez megváltozik a jövőben, ha munkavégzésük bekerül a normatív támogatások rendszerébe.

Egyértelmű, hogy a puszta jelenlét fontosságát sem szabad lebecsülni. Azáltal, hogy a lakóközösség részesei, az ott élők életében is osztoznak, kivel milyen mértékben. Ahogyan Eszter mondja, a mindennapok legegyszerűbb problémáitól az egészen komoly dolgokig mindennel foglalkoznak. „Ma reggel orvost kellett hívunk, mert valaki nagyon rosszul lett, máskor meg azért keresnek meg, hogy bontsak fel egy uborkás üveget. Ebbe tényleg minden belefér” – meséli, majd kiemeli:

hiszen sosem szabad hagyni, hogy a lakók visszaéljenek a lehetőségekkel.

Arról beszélgetve, hogy kik is ezek a lakók, akiknek segíteni kell, ismét csak a diverzitásról hallok: vannak fiatalok és nyugdíjasok, egyedülállók és családosok egyaránt. „A lakóknak körülbelül a fele roma, de ez nem jelent problémát, ez nem jelent semmit” – mondja Eszter, megerősítve a Veszprémi Cigány Kisebbségi Önkormányzat évekkel ezelőtti kijelentését, miszerint a Házgyári úti probléma nem romakérdés.

Az itt élők egymáshoz való viszonya – Eszter szerint – éppen olyan, mint bármelyik másik társasházban: „a problémák nálunk is éppen azok, mint máshol, csak itt sokszor máshogyan kommunikálják azokat; hevesebbek a reakciók, mondanak ide-oda dolgokat, de ebben mégis csak a kifejezésmód más, nem a kapcsolat”.

A kapcsolatról, a lakók közötti együttműködésről, ami talán mindennek az alapja ebben a programban, mi sem árul el többet, mint hogy egy fél folyosón sem lehet végigmenni úgy, hogy valaki ne szólna egy jó szót Eszterhez, vagy éppen ne kérdezne valamit tőle.

A nap végén tényleg a jelenlét számít.

(Fotó: Hajdú D. András)