Nem, ezekkel nem lehet

„Áll a bál Szakács Árpád kulturális sorozata körül, amely – folytatásban – arra keresi a választ, hogy a kétharmados kormány kultúrpolitikájában miért nem érvényesül, látszik a politikai fölény. Amint érzékelem, már a kérdésfeltevés is megosztja a hozzászólókat. Van, aki szerint Szakács Árpád pontosan vázolta fel a helyzetet, van, aki szerint nem annyira.

Szerintem a cikksorozat nem pusztán hiánypótló, de az utóbbi évek legfontosabb kulturális kordokumentuma, és tiszta tónusával, szókimondásával szembesülésre késztet mindannyiunkat. E sorok írója annyit ért a kultúrpolitikához, mint hajdú a harangöntéshez, de könyvolvasó, zenehallgató, képzőművészetet kedvelő polgárként van gondolata az eddigiekről.

Éppen ezért most három epizóddal igyekszem hozzájárulni a vitához: Száraz Miklós György írására reflektálok, szóba hozom a Heti Válasz szerkesztőségi cikkét és megidézem Pion István reagálását a Zoom.hu-ról.

Száraz Miklós György cikke jó szándékkal, de hibás előfeltevéssel keletkezett. Írója alaposan félreértette a vita tétjét és jellegét: itt nem a szekértáborok összebékítéséről, morális oszlopállításokról és egymás jelképrendszerének vizsgálatáról folyik a diskurzus, hanem arról, hogy a magyar kultúrát melyik csoport határozza meg az elkövetkező időkben. Bár a bal térfélen unos-untalan jó és rossz kulturális termékekről cseverésznek, mintha éppen csak a minőség volna az egyetlen kritérium, valójában ők is szekértábort alkotnak.

Bizonyság erre, hogy esztétikai érvek helyett közéleti fegyverekkel támadnak – pontosan úgy, ahogyan a jobboldalon, azzal a méretes különbséggel, hogy mi sosem vitattuk, hogy létezik a két tábor, a kétféle ízlés, és hogy a hegemóniáért, ha jobban tetszik, a lelkekért harc folyik. Ballagjunk csak be bármelyik könyvesboltba, tekintsük át a kínálatot, és ha nem vagyunk teljesen elfogultak, tökéletesen kirajzolódnak azok a témakörök, érzékenységek, felvetések, amelyeket a baloldal vagy száz éve maga előtt görget. Ez aligha véletlen, ez tábor, nem a magányos szívek klubja.

Bár Száraz Miklós György több ízben is érthetetlenül behódol annak a baloldali mítosznak, miszerint csak ők tehetségesek, a jobboldal korifeusai nem (csak egyetlen idézet a cikkből: »Nem lehet-e, hogy az úgynevezett konzervatív oldal ítészeinek, kritikusainak, televíziós és rádiós személyiségeinek egy része annyira műveletlen – mondhatnám képzetlennek, bizonytalannak vagy gyávának is –, hogy még a saját szűkebb területén belül is képtelen az önálló [és helytálló] véleményalkotásra«), az igazság az, hogy a műveltség és felkészültség nem az egyik vagy másik oldal sajátja.

Közhely, de a nemzeti – nem pedig nemzetközi – elkötelezettségű intézmények, kiadók nem pusztán egy-egy kormányváltás következményeként, de a teljes Kádár-korszakban, majd az utána következő huszonnyolc évben is kisebbségben voltak. Kisebbségben vannak ma is. És nem azért, mert egy-egy államtitkár vagy olvasószerkesztő nem kellően művelt, tájékozott, hanem azért, mert a posztkommunista hálózat érintetlen maradt, a jobboldali tájékoztatást pedig fel kellett építeni.”