Zöldségállapotban vagyunk – Tóth Kinga a Mandinernek

Tóth Kinga a hazai kortárs művészet elismert alkotója: költő, hangperformer, vizuális művész. A jelenleg négykötetes szerző első írása, a Zsúr 2013-ban jelent meg. Már bemutatkozó verseskötetét is saját illusztrációkkal látta el, törekedve ezzel a művészeti ágak közötti kapcsolatteremtésre, az irodalmi-és vizuális eszközök használatának vegyítésére. 

Későbbi műveiben (All Machine, 2014; Village 0-24, 2017; Holdvilágképűek, 2017) ezt a fajta szintetizáló látásmódot képviselve intermediális kiadványokat is közölt, melyekben a grafikai és lírai elemeket hanganyaggal kísérte. A magyar nyelvű megjelenésen túl több művét angol és német nyelven is közölték.

Tóth Kingát írásai mellett az egyre nagyobb ismertségnek örvendő performanszok világából is ismerheti a közönség: előadásaival rendszeresen lép fel Európa-szerte worshopok, fesztiválok és konferenciák alkalmával. Munkáival korábban elnyerte a Hazai Attila Irodalmi Díjat (2017), a Horváth Péter-díjat (2014) és a Solitude-ösztöndíjat (2013) is. 

***

Nehezen hoztuk össze ezt az interjút a sok elfoglaltságod miatt. Mivel telnek a napjaid?

Mostanában sok munkával és még több utazással. Tegnapelőtt még Grazban voltam egy nemzetközi irodalmi fesztválsorozat előkészítő konferenciáján, ahol egy pályázati anyagot állítunk össze. Több ország közös projektje a dolog, a magyar részről én vagyok a szervező. Nagyon izgalmas, mert ha sikerül a pályázat, 2020-tól három éven át utazhatnak majd költők keresztbe-kasul Európában. Szuper lehetőség, megéri pepecselni vele. Graz után tegnap Debrecenbe mentem egy hazai munka kapcsán, most pedig éppen Vas megyébe utazom. Onnan holnap indulok tovább, vissza Grazba és Bécsbe egy workshopra.

Mit gondolsz, ez a sok utazás jó dolog vagy inkább szükséges rossz?

Fárasztó, mert tényleg sok, de közben nagyon jó is. Rengeteg mindent látok, új emberekkel találkozom, lehetőségem nyílok számos olyan dologra, amire otthon nem. Az egyetlen dolog, ami hiányzik, az egy állandó lakhely, amivel jelenleg nem rendelkezem, mert

Hiányzik egy hely, amit bázissá tehetek. Remélem legkésőbb jövő évtől erre is sor kerül.

Hol szeretnél ilyen bázist?

Valószínűleg Berlinben, mert a legtöbb munkám oda kapcsolódik. Pest se lenne rossz, csak ott egyszerűen nincsen munka, amiből meg tudok élni. Berlin jóval drágább hely ugyan, de ott lenne elég munkám is, hogy eltartsam magamat. Köztes megoldásként még Bécsre vagy Grazra gondoltam, úgy legalább Vas megyéhez, a családomhoz közel lennék.

Mi az oka annak, hogy külföldön több munkát kapsz, mint itthon?

Azt hiszem, kint könnyebben fogadták, majd ismerték el, amit csinálok. A performanszokkal országon kívül mindig is könnyebb volt fellépni, konferenciákon megjelenni. Több mint tíz éve csinálom ezt szólóban, duóban vagy csoportban, és ahogy én látom, otthon most kezd elindulni egy olyan folyamat, ami külföldön már lezajlott vagy legalábbis előrébb jár. Talán ezért fogadják el inkább, amit csinálni próbálok.

Miért vagyunk lemaradva?

Ismerjük el:

Nem kellemes, romantikus andalgásokról énekelek, nem is mindig kellemes hallgatni. Sokan nem értik. Mostanában viszont egyre több olyan beszélgetésre hívnak, ahol elmagyarázhatom, miről is szól ez az egész. Én úgy látom, alapvetően itthon is kíváncsiak az emberek, csak nem tudják hova tenni, mit keres együtt a kép, a hang, a szöveg, amellett pedig nehéz számukra ehhez még egy együttes jelentést is találni. Ennél egyszerűbb dolgokhoz vannak szokva.

Ha sokszor nem kedvelik, nem értik az emberek, amit csinálsz, akkor miért azzal az eszköztárral dolgozol, amivel?

Egyszerűen azért, mert engem ez érdekel. Apukám mérnök, anyukám biológia tanár – világ életemben a mechanika érdekelt, az, hogy a dolgok miért úgy működnek, ahogyan. Akár a társadalomról, akár az emberek érzéseiről, akár bármi másról írok, elsődlegesen az foglalkoztat, hogy miből áll össze az egész. Ugyanígy van ez az énekléssel. Tanultam népdaléneklést és popegyüttesben is szerepeltem már, de mégis jobban érdekelnek az ipari zajok, vagy az, hogy egy használati tárgy, egy emberi zörej miképpen válhat zenévé.

Mi értelme van művészként valami olyat alkotni, amit nem értenek az emberek?

Abban bízom, hogy azok, akik megnéznek egy műsort, később érdeklődni kezdenek, abból pedig elindulhat, kifejlődhet valami értékes. Már azt értékteremtőnek látom, ha valaki kimozdul a közönyéből, mert gyakorlatilag egy zöldségállapotban vagyunk. Olyan kevés ingerre reagálunk, hogy már annak örülök, ha olyat tudok nyújtani, ami reakciót vált ki. E kapcsán sok kritikát is kapok például egy-egy könyv után, hogy miért dolgoztatom meg ennyire az olvasót. Csak azért, mert

Abban hiszek, hogy szuper értelmes és intelligens emberek vannak szerte a világban, akiknek meg kellene erőltetni magukat. Az embereknek úgy általánosságban több erőfeszítést kellene tennie, aktívabbnak lennie.

Ha felkelted az emberek érdeklődését és módodban áll el is magyarázni, hogy mit láttak egy-egy előadásban az emberek, akkor miről szoktál beszélni?

A legelemibb gondolat, amit szeretnék átadni az az, hogy az irodalom szól: az irodalomnak hangja és képe van. A nyelvek spontán változnak, alakulnak, hatnak saját magukra és hatnak egymásra is. A nyelveken belül kialakulnak különböző kódok – például a tudományos nyelvek –, és ezeknek is helye lehet az irodalomban. A tradicionális irodalom ma nagyon szűk keretek között mozog, ami nem feltétlenül baj, csak jusson mellette hely az újításoknak, a mai világ nyelvének is.   

Ha a világ nyelve magától alakul, akkor a művészet csak lekövetni tudja a változást. Miért van erre szükség szerinted?

Igen, a nyelv egy élő organizmus, folyamatosan alakul, természeténél fogva. Ezért van az, hogy „hibáznia” kell, levegőznie kell, térre van szüksége, különben betokosodik, bedugul és akkor nem tudunk tovább beszélni egymással. A beszédhez szavak kellenek, új kifejezések, amikkel leírhatjuk a minket körülvevő új dolgokat. A művészet reagálhat erre és teremtheti is ezt.

hogy a generációk művészete tudjon egymással szót érteni és egyáltalán a generációk tudjanak egymással beszélni. A nyelv nem csak egy eszköz, sokkal több annál.

Sokan azért gondolják, hogy a nyelv nem csak egy eszköz, mert benne van egy-egy nép történelme, sorsa, érzésvilága és még sok más dolog is. Ezek fényében nem visszás az, hogy te angolul és németül is alkotsz?

Nyilván nem tehetek úgy, mintha az anyanyelvem lenne ez a két másik nyelv, de nem is szeretnék. Ha belegondolunk: az anyanyelvünknek sem tudjuk minden rétegét felfejteni, de amit fel tudunk, azt használni jó. Így van ez az idegen nyelvekkel is. Igyekszem a tökéletlenségeimből táplálkozni, és valami olyat beemelni a művészetembe, amit egy „csak” német, vagy „csak” angol nem feltétlenül tudna, nem gondolna ezekre az „idegen” megoldásokra. Sokszor az idegen- és az anyanyelv találkozásaiból, egymáshoz való viszonyából építkezem – ezekből a sajátságokból, tökéletlenségekből tudok aztán valami egyedit kihozni.

Az egyediséget említed, mint érték. Vannak más, egyetemes, nyelveket áthidaló értékek a művészeted mögött, amit szeretnél átadni?

Az egyediség azért fontos, hogy újat hozzunk. Ez megint az, amiről korábban beszéltünk: az új dolgok elgondolkodtatják az embereket és arra nagyon nagy szükség van. Az elgondolkodtatáson túl pedig a kapcsolatteremtést emelném ki, mint számomra fontos értéket. Szeretném, hogy az emberek megismerjék egymás világát, gondolkodását, tanuljanak és elfogadjanak dolgokat a másikról, a másikból. Segíteni szeretnék, hogy az emberek kommunikáljanak, ki merjék, ki tudják fejezni magukat. Persze tudom, a közönség sem feltétlenül veszi szívesen az ilyesfajta dolgokat, pláne egy nőtől.

Nehezebb nőként érvényesülni a művészvilágban?

Igen, egyértelműen. Rengetegszer tapasztaltam, pláne fiatalabb koromban, hogy egyszerűen nem vesznek komolyan. Nehéz elérni, hogy ne úgy tekintsenek rád, hogy a gyereke vagy a babája vagy valakinek. Ez a hatvanas években nyilván még inkább így volt, de most is küzdenünk kell vele. Külföldön sajnos ez is könnyebb, talán azért, mert nem kell annyit bizonyítani –

Nálunk ez egyelőre nem így van.

Tudsz konkrét példát mondani, amikor ezt tapasztaltad?

Számos történetem van, amiben annyi volt a lényeg, hogy „jaj mit akar ez a kis csaj?”. Jelenleg még mindig sokszor a szakmai közeg és a közönség is furcsa szemmel nézi, ha egy nő ad elő performanszokat. Ha egy férfi hozzám hasonló kiterjesztett vokális technikával dolgozik, akkor nem biztos, hogy a róla írt cikk szerint „Ő a Sátán mennyasszonya”. Rólam ez megjelent néhány évvel ezelőtt. Ennél a konkrét példánál is hosszú időnek kellett eltelni ahhoz, hogy felfogják, amit használok, az egy vokális technika, amit meg kellett tanulnom és gyakorolnom kellett. Azért, amiért mindezt nőként tettem, még meg is szóltak. Persze ez nem csak rám igaz, vagyunk néhányan nők a szakmában és mind igyekszünk bizonyítani, helyet teremteni magunknak.

Amit csinálsz, csináltok, hogyan viszonyul a tradicionális dolgokhoz? Hol van helye a világban ennek az újfajta művészetnek?

Hajlamosak vagyunk ezt a fajta művészeti ágat valami nagyon új dologként kezelni, pedig ha belegondolunk,

A líra és a lant összetartozott már néhányszáz évvel ezelőtt is. Ezt valahol elfelejtettük, pedig a költészetbe szerintem nyugodtan belefér például az is, amit én csinálok. Talán ez a műfaj kapcsolódik legszorosabban a hagyományos költészethez, ha úgy vesszük. A tradicionális irodalomé minden tiszteletem, szükség van rá az életünkben és a művészetekben egyaránt, de nem szabad hagyni, hogy leuralja a teret, kiszorítson másfajta műfajokat. Miért nem férhetünk el mellettük mi is? Miért kellene mindig egy szemszögből vizsgálni a dolgokat? Miért van az, hogy egész műfajokról nem hallhatunk az iskolai közegben?

Vannak válaszaid ezekre a kérdésekre?

Inkább költői kérdések. Ötleteim vannak maximum: talán nincs kellő érdeklődés, mert azt sem tudjuk, mi iránt nem érdeklődünk. Sok esetben, ha egy magyartanárral beszélek, még neki sincs fogalma arról, mit csinál egy magamfajta művész. Másrészről, aki tud róla, hogy mit csinálunk, és esetleg szólna is róla az iskolában, annak sincsen okvetlenül lehetősége, hiszen a tanterv így is túlfeszített. Azok pedig, akik összerakják a tanterveket, lehet, hogy életükben nem foglalkoztak valójában pedagógiával.

Összességében milyennek látod a hazai helyzetet?

Nem mondom, hogy a legjobb, de határozottan történnek jó irányban változások. Kortárs írók-költők járnak iskolákba rendhagyó órákat tartani, ez szerintem fantasztikus. Akad lehetőség fellépni is, most nemsokára például Budapesten a Trafóban, aztán a Kolorádó fesztiválon is szerepelni fogok. Ha pedig teremtenek találkozási lehetőséget a közönséggel, utána rendszerint magától fejlődik a kapcsolat. A közönség mellett pedig a szakmai közeg is nyit felénk az utóbbi időben, itt van például a Hazai Attila-díj, ami a kísérletező, más műfajokban is tevékenykedő írókat díjazza. Legyen még sok-sok ilyen megmozdulás.

(Fotó: Várhelyi Klára)