A cenzúra miatt nem megyek ma a rádióba

„Akkor könnyebb volt humorizálni, mint most?

Mivel akkor rengeteg ingerlő és dühítő téma volt, más volt. Mindig azon törtük a fejünket, hogyan játsszuk ki a »cenzorokat«. Izgalmasabb volt, mert a sorok közé kellett írnunk, ha a Rádiókabarénak vagy a tévének írtunk. De vidéken vagy a pesti klubokban azt mondtam, amit akartam. Összesen egyszer hívtak raportra, egy székesfehérvári előadásom után. Akkor történt, hogy két orosz katona megölt egy taxist a XVI. kerületben. Ott laktam, így hamarabb tudtam a dologról, mint hogy a nyilvánosság értesült volna róla. A székesfehérvári honvédségi klubban a színpad alatti erősítés valahogy benyomta a terembe az utcáról a taxisok URH-beszélgetéseit, én meg reagáltam ezekre, hozzájuk kapcsolva a megölt pesti taxist. Egy nyugdíjas túlbuzgó »följelentett«. Két olyan politikai tiszt – Csikós és Sáfrány – hívott »elbeszélgetésre« a »fehér ház« (az MSZMP egykori székháza a Jászai Mari téren, ma képviselői irodaház – a szerk.) mellé egy kis étterembe, akikről később az olajszőkítési ügyek kapcsán hallottam legközelebb.

A cenzúra hogyan működött akkor?

Soha nem kérte egyik szerkesztőm se, hogy valamiről ne beszéljünk. Két tabutéma volt. Az egyik a szovjet hadsereg »ideiglenes« jelenléte, a másik az egypártrendszer. De azért ki lehetett ezt is játszani. 1986 novemberében Farkasházy Tivadar elmondta, hogy a havi témánk a maffia lesz. Erre én kapásból rávágtam: rendben, de akkor az igaziról, a pártmaffiáról fogok beszélni. Ekkor írtam meg a Keresztapa végrendelete című monológomat, amelyben mint haldokló keresztapa szétosztom a bizniszeket a fiaim között. A fiaim a halálos ágyam mellett állnak, jelezve, hogy akkor már agonizált a párt. Én meg kérdezek: »Itt vagytok mind? Tagok? Pártoló tagok?« Ebből már tudta a közönség, hol vagyunk, s kikről van szó. Grósz már melegített a cserepad mellett, Kádárt szerette volna lehozni az »edző«, így az utolsó kérésem az volt, hogy az egyik fiam szerezze meg a temetkezési üzletet. Utolsó mondatom ez volt: »Ti pedig a sír szélén álltok…« A fölvett anyag »meghallgatásán« Hárs István, a rádió elnöke följegyezte, hogy ezt ki kell vágni, de elfelejtette megmondani Farkasházy Tivadarnak, a szerkesztőnek. Így ment le adásban. Másnap Hárs hívatta Farkasházyt. Leszúrta, hogy ez hogy maradhatott benne, hát ő fölírta, hogy kivenni. »Igen, de nem mondtad« – felelte Farkasházy ártatlan képpel. Még aznap hívott Szilágyi András, a Szeszélyes évszakok szerkesztője, hogy ez baromi jó szám, mondjam el az esti fölvételen. Így a tévében is lement, őt is hívatta az elnöke, de akkor már hivatkozhatott arra, hogy a Rádiókabaréban is lement. Ilyen picin múltak dolgok.

Ma a közrádióban elképzelhetetlen lenne, hogy valaki »pártmaffiázzon«.

Persze. Én a mai cenzúra első jeleinél leválasztottam magam a rádióról. Az is hozzátett ehhez, hogy Fábry Sándor lett a kabaré főszerkesztője, a végső lökést pedig az adta, hogy egy-két éve jeleztem, elmondanék egy monológot a szilveszteri műsorban, de csak akkor, ha minden szó szerint adásba kerülhet. A válaszukban hű képet kaptam arról, hogy bizony cenzúrázzák előtte, a szerkesztő és az ő bizottsága kontrollálja a szövegemet. Természetesen nem vállaltam a fölvételt.