A kisebbségek társadalmi funkciója az, hogy velük szemben a többség szebbnek lássa magát

„Kell-e külön retorikát alkalmaznunk a nemzetiségi és etnikai kisebbségek felé, ha a magyar nemzetről beszélünk?

Magyarország már nem annyira heterogén társadalom, mint Trianon előtt volt. Nálunk nincsenek olyan nagyhangú és nagy létszámú kisebbségek, akik komoly különjogokat követelnének. Nekünk azt kell tudnunk adni, amit mi is elvárunk másoktól. Ha a környező országoktól – ahol egyébként nagy számban él magyarság – elvárunk bizonyos előjogokat, kulturális autonómiát, akkor a nálunk élő jelentősebb kisebbségeknek is garantálnunk kell ezeket. Magyarországon a kisebbségpolitikában ebben a vonatkozásban különösebben nagy problémák nincsenek, bár hozzáteszem, ennek nem vagyok szakértője. A politikai vita küszöbét nem éri el, mert nincs nálunk igazán kisebbségkérdés.

Egy kérdés van Magyarországon, ami ennél sokkal bonyolultabb, és sajnos nagyon jó terepe a negatív nemzetdefiníciónak. Dupcsik Csaba a hazai cigányságról szóló könyvében említ egy olyan kutatást, amiben alapvetően kétféleképpen mérték a magyar kollektív öntudatot és -értékelést: spontán és a romákkal szemben helyezve. Az utóbbi helyzetben szebbnek látták magukat a magyarok. A romákkal való szembehelyezés egy olyan tükör, amibe nézve a magyarok szebbnek látják saját magukat. A kisebbségnek sokszor ez a társadalmi funkciója:

A RAJTUK ALKOTOTT NEGATÍV SZTEREOTÍPIÁKON ÉS KÉPEKEN KERESZTÜL A TÖBBSÉG SZEBBNEK ÉS ÉRTÉKESEBBNEK LÁTTATJA MAGÁT.

A legfrissebb felmérések hoznak némi változást, mert a menekültek, illetve a kormányzati nyelvhasználatban most már migránsok váltak a legfontosabb ellenséggé, így a gyűlöletmérő skálán már megelőzik a romákat. Mivel ők nincsenek is itt, ezért ők tulajdonképpen egy teljesen virtuális ellenség.

Létezik kultúrák közötti hierarchia? Állhat-e egy kultúra egy másik fölött?

Igen, a magyar szeret önmagára úgy tekinteni, mint kultúrnemzetre, mely magasabb szinten áll a szomszédainál. Ebben nagyon sok az önteltség, de semmi új nincs benne, ez már jelen volt a XIX. században is. A magyar nacionalizmus kialakulásakor – amikor ugyebár még liberális eszmékkel kapcsolódott össze 1848 környékén – is már megjelentek soviniszta elemek. Van mire büszkének lenni a magyarságnak, de nem vagyok kulturálisan determinista – szemben azokkal, akik azzal áltatják magukat »történelmi illúziókra« alapozva, hogy a magyar milyen csodásan civilizált-kulturált nemzet. Pont ez a tudat az, ami ostobaságba és butaságba tudja taszítani a nemzeteket.

Vessünk egy pillantást például a görög népre, ami rendkívül büszke a saját történelmére! Joggal mondhatják magukról, hogy ők az európai kultúra bölcsője. Azok a politikai erők viszont, akik ezt a történelmileg determinált kiválasztottságot hangsúlyozzák, nézzük meg, milyen irányba akarják terelni Görögországot! Ők az Arany Hajnal, a Független Görögök vagy a Sziriza. Ezek a nacionalista politikai szerveződések inkább regresszióba taszítják az országok. Amikor elharapódzik a »mi többek vagyunk«-típusú beszédmód, ami azt hirdeti: mi sokkal értékesebbek és jobbak vagyunk a környezetünkben élőknél, akkor kell megszólalnia a vészcsengőnek, hogy baj van.

AKI BELEKÉNYELMESEDIK A SAJÁT VÉLT FELSŐBBRENDŰSÉGÉBE, AZ UTÁNA NEM LESZ KÉPES A FEJLŐDÉSRE.

A régió egyébként általunk is korábban elmaradottabbnak tartott országai – lásd például Szlovákia – társadalmi-, gazdasági- és politikai fejlődés szempontjából azért a rendszerváltás után, a 2000-es évektől kezdődően sokkal szebb utat jártak be, mint Magyarország.”