Nem ugyanaz nekünk Erdély, mint a németeknek Elzász-Lotaringia

„Miért nem bírjuk feldolgozni a trianoni traumát?

A történelmi Magyarország felbomlásánál, a jelentős magyar kisebbségek létrejötténél egyszerűen arról van szó, hogy amíg a határainkon túl milliószámra élnek magyar nyelvű és magyar identitású emberek, s ők lakóhelyükön nem érzik magukat teljes jogú állampolgárnak, újabb és újabb sérelmeket kell elszenvedniük, addig érthető, hogy az anyaország kormányai, vagy azok egy része, s a lakosság komoly hányada is aggodalommal figyeli ezt.

Ez a figyelem persze nem volt azonos minden időszakban, más volt a Kádár-korszakban, s más napjainkban, de létezett és létezni fog, míg lesznek határok, s ott nagyszámban élnek kisebbségi sorsban magyarok. Ez az úgynevezett trianoni trauma továbbélésének gyökere, vagyis a többség és kisebbség együttélésének ügye, valamint határkérdés. Ha az Európai Unión belül még tovább csökken a határok szerepe, s egyben az államok szuverenitása is, párhuzamosan viszont nő a régiók és a helyi kisközösségek jelentősége, akkor az ezzel kapcsolatos feszültségek is enyhülni fognak.

Azonban nehezen megy mindez, mert például a román állam számára a Székelyföld, a magyarlakta részek területei autonómiája szinte elképzelhetetlen.

Miért ment könnyebben a megbékélés Elzász és Lotaringia esetében Németország és Franciaország között, mikor e tartományokban is élt német kisebbség? A híres francia külügyminiszter, Robert Schuman anyanyelve is német volt…

Igen, könnyebben ment, csak éppen nem ugyanarról nagyságrendről beszélhetünk, mint Trianon után. Ma legalább 70 millió német él Németországban, korábban is volt 50-60 millió. Ehhez képest az Elzász-Lotaringiában élő németek száma egymilliónál alig valamivel több volt. Egyre kevesebben vallják magukat igazán németnek, a kétnyelvűség válik meghatározóvá. A történelem folyamán Burgundia és Németország között vándorló térség nem azt jelenti a németek számára, mint a honfoglalás óta Magyarországhoz tartozó, a török hódoltság idején kultúránkat őrző Erdély nekünk.

Mi lehet az, ami segíthet abban, hogy a románok mégis elfogadják a székely autonómiát?

Abban bízom, hogy az Európai Unió, de félek, nem abba az irányba vezetik. Az én álláspontom eltér a mainstreamtől, vagy a magyar kormányétól, amely a nemzeti önállóság erősítésében hisz. Ez azonban úgy gondolom, hogy nem veszi figyelembe azt, hogy a magyar állam önállósága mellett Románia önállósága is nőni fog, amivel párhuzamosan pedig a kisebbségek lehetőségei csökkenni fognak. Magyarország soha nem lesz olyan erős, hogy a Kisantant államok utódaival – Szerbiával, Romániával, Szlovákiával – szemben hatékonyan felléphessen. Ez a két világháború között sem sikerült, csak nagyhatalmi támogatással értünk el revíziós eredményeket. Emiatt is tartom az Európai Unió továbbfejlődését egy ígéretesebb megoldásnak, mint a nemzetállam szerepének növekedését, mert ebben az esetben az erdélyi magyarok újból túszok és bűnbakok lesznek.”