„Ha ezek után javaslatot, tanácsot kérne tőlem valamely, az én cipőmben járó beteg, én azt mondanám: ne fizessen. Igazából az orvosnak nem sok eszköze van arra hogy kockázat nélkül informális juttatás lerovására ösztökélje betegét. A hatályos jogi szabályozás alapján a hálapénz a beteg által adható, de az orvos által nem követelhető vagy kényszeríthető. Nem szabható az ellátás lefolytatásának feltételéül. Ez utóbbi szabadságvesztéssel is fenyegetett vesztegetés, amiért indult már orvosok ellen büntetőeljárás Magyarországon.
Az orvosok többsége persze nem nyúl ilyen módszerekhez – nincs is rá szüksége. Mert a betegek jelentős hányada önként, dalolva, mindenféle célzás vagy kérés nélkül is csúsztatja a borítékot. Mert így szokás, mert már a szülei, a nagyszülei is ezt csinálták. Akkor is fizet, ha legutóbb se kapott érte semmit. Amennyiben valamilyen »paraszolvencia-bojkott« keretében az eddigi »fizetővendégek« nem volnának hajlandóak erre a juttatásra, a kényelmes helyzetben lévő szisztéma reagálásra kényszerülne. Az orvosok, akik megszokták hogy mindenféle formális kötelezettség írásbeli vállalása nélkül pénzt kapnak, alapvetően két dolgot tehetnének. Az egyik, hogy durvább, zsaroló módszerekkel kényszerítik fizetésre az embereket – vállalva ennek büntetőjogi következményeit. (Az okostelefonok korában aligha okozna gondot a betegek többségének egy ilyen cselekmény rögzítése.) Másik opció, hogy a politikára gyakorolnak nyomást az egészségügy átalakítása, finanszírozási és strukturális reformja érdekében.
Mint a szabadpiac hívének, nem esett volna nehezemre rosszat írni az állami ellátásról. De igazából semmi borzasztó nem történt velem. Kevésbé megnyugtatóan tudom véleményezni a betegjogi képviselet intézményének ama részét, mellyel kapcsolatba léptem. Ez papíron ama szervezet, melyek akár az orvossal, a kórházzal szemben is védi, képviseli a beteg érdekeit, tájékoztatja arról, mihez van (és mihez nincs) joga. Ha megkérdeznek róla, mi a véleményem, azt mondanám: alibiből fenntartott sóhivatal. (...)