Ha felmegy a bérnyomás

„Mindenesetre a friss kimutatások alapján rég nem látott tempóban izmosodnak a reálbérek, amelyhez nulla infláció társul. Azaz, szemben a korábbi dicsőséges ciklusokkal, nem veszítik el értéküket a fizetések. Valószínűleg sokak számára az sem csekély vigasz, hogy a minimálbérek a kelet-közép-európai régióban nálunk bővülnek a leginkább.

Ezzel együtt még jövőre és azt követően sem keresünk annyit, mint a közeli nyugati országokban.

Noha imitt-amott ellentmond egymásnak a statisztika és a valóság. Például a hozzánk képest dúsgazdag Németországban vagy Észak-Olaszországban egy átlagos, képesítéssel rendelkező bolti eladó, szociális gondozó vagy éppen fodrász keresete »megáll« az ezer eurónál, amelyből még sok »minden« – albérlet, s egyéb megélhetési költségek – lejön. Ráadásul magasabb árszinten kell gazdálkodni a havi fixből. Itt jegyezzük meg, hogy sokszor legendáriumba illenek a »kinti« magyarok tudósításai a Lajtán túli világról. Nem azt vitatjuk, hogy a nyugat-európai országok elképesztően fejlettek, és hozzánk képest úgy általában habzsi-dőzsi van, hanem azt: honfitársaink milyen körülmények között is élnek, másodrangú állampolgárként. Uniós tagság ide, uniós tagság oda.

Higgyék el, miként Lengyelországban, úgy hamarosan Magyarországon is megfordul a trend: miután a többség soha nem tud beilleszkedni – nyelvi, kulturális és gazdasági okok miatt –, hazatérnek a magyarok. Pedig, miként az halljuk baloldali és liberális barátainktól, elképesztő a szegénység, ráadásul az mélyül, mi több »nő« is. Amennyiben Ausztriából nézzük magunkat, tényleg nagyon szegények vagyunk. Svájcból rápillantva hazánkra pedig kifejezetten koldusok.

De minden relatív. Negyvenévnyi szocializmus után legalább ennyi idő kell ahhoz is, hogy valamelyest felzárkózzunk.”