A sport eszköz, az iskola a kiút – interjú Maka Istvánnal, a monori romák fociedzőjével

Hol töltötte a gyerekkorát?

Ötéves koromban állami gondozásba kerültem. Abonyban kezdtem az iskolát, majd nyolcadik után a dabasi lakásotthonba kerültem.

Miért helyezték át?

A gyermekvédelmi törvény akkoriban szüntette meg a két-háromszáz fős intézeteket. Az állam a tömeges nevelés helyett a családias légkör megteremtésére törekedett. Ekkor jöttek létre a lakásotthonok, amilyen a dabasi is volt. Tíz évig éltem itt, itt nőttem fel. Dabasinak vallom magam.

Nehéz volt állami gondozottként felnőni?

Nekem így volt természetes. Az lett volna furcsa, ha családban növök fel. Csak nagyon halványan emlékszem azokra az időkre, amikor még a szüleimmel laktam.

Tartja velük a kapcsolatot?

Anyukám meghalt, apukámmal beszélek néha, de én mindig is a gyermekvédelmi rendszerben éreztem magamat otthon. Volt egyszer választási lehetőségem: nevelőszülőkhöz kerülök vagy maradok a rendszerben. Gondolkodás nélkül a rendszert választottam. Idegen lett volna nekem azt mondani valakinek, hogy apa és anya.

„Nekem egyértelmű volt, hogy tovább szeretnék tanulni”

Fontos volt ön számára az iskola, vagy csak a sport érdekelte?

Az állami gondozottak körében nem volt megszokott, hogy valaki érettségizzen, szakmát szerezzen, de nekem az első otthonom olyan biztos alapot adott, melynek köszönhetően egyértelmű volt, hogy tovább szeretnék tanulni.

Közben már Abonyban focizni kezdett.

A sport nyolcéves koromtól fontos szerepet játszott az életemben, huszonkét éves koromig minden egyes focinaptári szezont betöltöttem. Szerepeltem NB1 B-ben, NB2-ben és a Magyar Roma Válogatottban is.

Felvetődött, hogy hivatalos focista legyen?

Minden áron az szerettem volna lenni. Nem szép dolog, de még a suli rovására is fociztam. Tudatosan erre tettem fel mindent. Kilencedikes koromtól élsportolónak készültem, s bár folytattam a tanulmányaimat, a futball volt az első. Így is ismert a dabasi közeg: egy rendes gyerek, aki nem olyan jó tanuló, de remek sportoló.

Teljesülhetett az álma?

Amikor komolyabb csapatokhoz kerültem, beláttam: nincs esélyem az élbolyba kerülni. Egyre több falba ütköztem, amelyeket nem tudtam átugrani. Ez nagy érvágás volt abban az élethelyzetben. Állami gondozottként azonban választanom kellett. Vagy kikerülök az utcára és megpróbálok megállni a saját lábamon, vagy kihasználom a lehetőséget, miszerint ha tovább tanulok, utógondozottként még pár évig az intézetben maradhatok. Tizennyolc évesen nem voltam elég érett ahhoz, hogy egy érettségivel a kezemben kikerüljek a nagyvilágba. Inkább feladtam a sportot és a tanulást választottam. Ekkor döntöttem el, hogy főiskolára jelentkezem szociális munkás szakra. Úgy éreztem, az élettörténetemből adódóan ezzel tudom a leginkább hasznosítani magam. Fel is vettek. Második évtől már dolgoztam is. Azóta nem volt egy munka nélküli napom sem.

„Nem volt egy munka nélküli napom sem”

Mivel foglalkozott?

A saját gyermekvédelmi intézményem – amihez korábban tartoztam – kért fel, hogy dolgozzam náluk. Először nem akartam elfogadni az állást, ám később megbarátkoztam a gondolattal. Így kerültem a monori intézetbe nevelőnek.

Kiskorától otthonban nevelkedett. Milyen volt újra visszatérni, immár nevelőként?

Hirtelen külső szemmel láttam azoknak a gyerekeknek az életét, amilyen pár éve még én is voltam. Ugyanakkor otthonosan mozogtam az intézetben, nem volt ismeretlen számomra a nevelői feladat sem. Már kiskoromban is különleges szerepet töltöttem be a lakásotthonban. A többi gyereket sok kudarc érte az iskolában, magatartási problémáikkal küzdöttek, én nem ilyen voltam. Más irányba tartottam, mint ők. Természetszerűen segítettem nekik, tanácsokkal láttam el őket. Mintát mutattam nekik pusztán azzal, ahogy a mindennapjaimat éltem. Egyfajta nevelő szerepet töltöttem be már akkor is, még ha ezt nem is tudatosan tettem.

Mikor fordult a figyelme a romatelep felé?

Amikor megismertem a monori telepet, azt éreztem, bármit csinálok, az csak jobb lehet annál, mint amiben most élnek az itteniek. A telepben hatalmas lehetőséget láttam, hiszen a két utcában ötszázötven ember él. Ezt esélyként fogtam fel, hogy tömegeknek nyújthassak segítséget, sokan együtt teremthessek valamit.

Egyből tudta, hogy focicsapatot kovácsol belőlük?

Nem egészen. Két-három év gyermekfelügyelői munka után a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz kerültem, ahol a Tanoda vezetését kaptam feladatul. A telepi gyerekek közül sokan buknak, melynek oka, hogy az itteni diákok ritkán írnak házi feladatot, ráadásul eleve idegen nekik az iskolai közeg. A Tanoda megpróbálja hozzászoktatni a gyerekeket az iskolai élethez, a házi megírásához. A program ilyen szempontból hatalmas sikereket ért el. A diákok megszokták a leckeírást, napirendjük alakult ki azáltal, hogy minden nap a Tanodába jártak. A monoton tanulás mellett azonban egyre gyakrabban vetődött fel a szabadidős foglalkozások igénye. A futball mindenhol jelen van, főleg a szegényebb közegekben. Amikor a telepre érkeztem, hamar híre ment a gyerekek között a focista múltamnak, így felkértek, hogy segítsek nekik edzeni.

A gyerekek keresték meg, nem fordítva?

Ráadásul a nem is akármilyen gyerekek. A legdurvább közeg, a tizenhat-tizennyolc éves korosztály jött oda hozzám először. Ezt a korosztályt a csavargás,a céltalan létezés, a bűnözés, a különböző szerek használata jellemezte. Abban az időben a tizennégy-tizenöt fős csapat kilencven százaléka ezzel foglalkozott. A kisebbek pedig követték a példát. A minta nagyon egyszerű volt: ha sikerül meggyőzni az idősebb korosztályt, akkor a kicsik is az új példát fogják látni, focizni akarnak majd a csavargás helyett. Erre a viselkedési mintára csak később jöttem rá, de a rendszer működött. Mi pedig óvatosan növelni kezdtük az edzések számát, a csapatlétszámot, egyre több tornára jártunk, mindemellett pedig vittük tovább a tanodát. Két-három év után az vettük észre, hogy az edzésre járok gyerekek életében kialakult egy rendszer, amelyet az iskola és a sport határoz meg.

„A gyerekek életében kialakult egy rendszer, amelyet az iskola és a sport határoz meg”

A rendszer meglétén múlik minden?

A munkánk fontossága abban rejlik, hogy a gyerekek napi szinten olyan tevékenységet végeznek, amelyet a társadalom elfogad és értékel. Ha ezt elérjük, már jó úton járunk. Hatodik éve él most már egymás mellett a focicsapat és a tanoda. Van olyan, akinél csak hirtelen fellángolás a sport, nem marad bent a rendszerben, mégis alapvetően és tömegesen hat a módszer a telep gyerekeire.

Van konkrét példa személyes sikertörténetre?

Rengeteg. Kolompár Viktor tizenhat éves volt, amikor megismerkedtem vele. Akkoriban a telepen a fiatalok között a szipuzás volt a legmenőbb dolog, drágább szerekre ugyanis nem volt pénzük. Na, Viktor élen járt a szipuzásban, emellett bűnözött, lopott, szóval kemény kölyök volt. Most lesz hatodik éve, hogy a foci és én jelen vagyunk az életében, nincs azóta bűncselekménye. Viktorra felnéztek a kisebbek, sokan követték őt, a rosszban, majd a jóban is. Dani például borzalmas gyerek volt tízévesen. Ha az iskolában megkérdezted, ki az a Dani, eltorzult a tanárok arca. Majd elkezdett focizni. Ha ma megkérdeznéd Monoron, hogy ki a rossz gyerek, senkinek sem Dani jutna eszébe. Példaként tekintett a Viktorra, miatta focista lett, sportoló vált belőle, ez pedig teljesen megváltoztatta a viselkedését.

„Rengeteg a sikertörténet”

A telepen élő szülők hogyan állnak a személyéhez, a rendszeres edzésekhez?

Az oktatásban legtöbbször a hátrányos helyzetűeknek van problémájuk a testneveléssel, hiszen az ő életükből kimaradt a rendszeres sport, nem tapasztalták meg a mozgás fontosságát, az abban rejlő örömöt. Vannak olyan szülők, aki úgy vélik, semmi szükség a focira, hiába szeretne a gyerekük edzésre menni, nem engedik. Néha azonban jót tesz, ha a gyerek konfliktusba tud kerülni a szüleivel, s meg tudja értetni velük, mennyire fontos neki a sport. A változáshoz is konfliktusok kellenek.

Tartja a kapcsolatot a gyerekek családjával?

Amíg a Tanodában is dolgoztam, szinte minden gyerek családját ismertem, naprakész voltam az életükből. Ma ez már nehezebb, de ha valami probléma van a sráccal, vagy nem engedi a szülő edzésre, akkor azonnal lépek. Kimegyek a családhoz, megnézem, mi a helyzet, de nem teszek keresztbe a szülőknek.

Hogy kerültek be a futballvilág körforgásába?

Nagyon hamar elkezdtünk versenyezni. Ennek oka, hogy amikor elkezdtem edzeni a csapatokat, kerestem, hogyan lehetne őket még inkább motiválni. Sporton belül a verseny az egyik legnagyobb hajtóerő. Ráadásul a tornák által ki tudtam mozdítani a gyerekeket a faluból, hadd láthassák a telepen kívüli világot is. Először persze sokszor kikaptunk, de szépen lassan beérett a munkánk gyümölcse.

„Kerestem, hogyan lehetne őket még inkább motiválni”

Mivel tudta motiválni a csapatokat a kezdeti kudarcok idején?

A foci hamar állandó dologgá vált a csapattagok életében, nem kellett rimánkodnom, hogy Norbika jöjjön edzésre, hanem jött. Az már szakmai kérdés, hogy mivel tudjuk időről időre felrázni a csapatot. Mára kialakult a rendszerünk. Életkori sajátosságok alapján állítjuk össze az edzéseket. Heti három edzésből van kimondottan futsal alkalom, egyéni erőnléti képzés és lesétálós edzés is. Tóth Keve kollégámmal három csapatot edzünk, van U13-as, U17-es és felnőtt csapatunk is. Az NB2-es felnőtt csoporttal volt a legnehezebb a kezdés, ott majdnem elhasaltunk. Olyan zakókat kaptunk, amelyek után nehéz volt felrázni a csapatot. Szerencsére a második évtől jöttek itt is a sikerek. Idén pedig negyvenötből a huszonegyedik helyen állunk.

Rendes focicsapatként játszanak, céljuk azonban mégis eltér egy átlagos csapatétól.

Nem az a célunk, hogy élsportolókat neveljük, persze senkit nem is akadályozunk meg ebben. Alapvetően azt szeretnénk, ha ezek a gyerekek olyan keretek között nevelkedhetnének, amilyet elvár a többségi társadalom. Kapaszkodókat adunk a kezükbe, hogy a telepen kívül is meg tudják állni a helyüket. Olyan készségek elsajátítására tanítjuk őket, mint a közösségbe való beilleszkedés, a közösségben betöltött szerep megtalálása, a csapatmunka, fegyelem, melyeket mind tanulni kell és melyek hiányoznak az életükből.

„Kapaszkodókat adunk a kezükbe, hogy a telepen kívül is meg tudják állni a helyüket”

Mit tart a program legnagyobb eredményének?

A telepen lévő családok erőteljesen rivalizálnak egymással, ezt hozzák magukkal a gyerekek is. Kezdetben volt olyan, hogy a kölykök agyba-főbe püfölték egymást az edzésen, ma már szóba sem jöhet a verekedés. Manapság sokkal kevesebb a széthúzás. A következő lépés, hogy megpróbáljuk a pályán kívüli konfliktusok helyes kezelését megtanítani nekik. Ebben még van hova fejlődnünk, de itt is látszanak már az eredmények.

Az emberek mindig kérdezik, mikor lesz a cigányság sorsában átütő fordulat. A politikusok is azonnal változást akarnak, mert az mutat jól a kampányban, de a változás lépésről lépésre történik. Akik itt sportolnak, tanulnak és szép eredményeket érnek el, azok ezt a tapasztalatot és tudást átadják majd a saját gyerekeiknek. Az lesz majd az igazi eredmény. Ehhez viszont évtizedek munkájára van szükség. Ugyanakkor van már olyan tag a csapatban, aki nem telepi. Tehát megjelent a fordított integráció. Ez nekünk villogásra ad lehetőséget, hiszen sokszor mondják, roma fiúkkal nem lehet együtt dolgozni. Dehogynem lehet. Három nem telepi fiú játszik a csapatainkban, roma csapatot választottak bármi más helyett.

A sport tehát képes integrálni?

Legalábbis a legkönnyebb eszköze jelenleg az integrációnak. Én ehhez értek, így tudok segíteni. Bárki mutat nekem egy programot, amely hasonló eredményeket produkál, örömmel elfogadom, de kevés ilyet látok. A sport egy jó eszköz, mégis szilárdan hiszem, az ő életük a tanulástól függ. Az iskola az egyetlen igazi kiút. Ez adhat igazi kitörési lehetőséget. A roma gyerekek többsége azonban nincsen kellően felkészítve a tanulásra. A szülők nem tapossák ki nekik kis korban azt az utat, amely később érettségihez, diplomához vezet. Ahhoz szülőknek tudniuk kell olyan alapot adni, amilyet egykor én kaptam. Ez a romáknál azonban gyakran nem történik meg, pedig hosszútávon mégis csak a tanulás vezethet eredményre.

Fotók: Földházi Árpád

***

Roma Példaképek cikksorozatunk korábbi írásai:

A cigányság sorsa az iskolapadban dől el – Orsós Zsuzsanna a Mandinernek

„A szeretet győz meg mindenkit” – Svájci diploma után itthon szolgálna Balogh Róbert cigány lelkész