Roma Példaképek

A cigányság sorsa az iskolapadban dől el – Orsós Zsuzsanna a Mandinernek

2016. február 10. 13:07

Hétgyermekes cigány család legkisebb gyermekeként született Orsós Zsuzsanna Németkéren. Szülei írástudatlanok voltak, őt mégis vonzotta a tanulás, a kitörés lehetősége. Az MTA első cigány ösztöndíjasa biológusdoktorként a romák egészségi állapotát vizsgálja. Előadásaival a roma fiatalságot igyekszik tudatosabb életmódra, továbbtanulásra motiválni, hiszen szerinte az, hogy milyen lesz a cigányság élete, az iskolában dől el. „Szerettem volna anyjuk helyett anyjuk lenni. Megtanítani nekik, mit kell tenniük, ha integrálódni akarnak a társadalomba, hogy ne cigányként, hanem emberként tekintsenek rájuk” – vallja Orsós. A Mandiner Roma Példaképek sorozatának portréinterjúja.

Roma Példaképek címmel sorozatot indít a Mandiner olyan fiatal tehetségekről, akik mind a roma, mind a többségi társadalom számára pozitív példával szolgálhatnak kitartásukkal és teljesítményükkel. 

***

Honnan indult életpályája?

Pakson születtem, onnét nem messze, Németkéren nevelkedtem, legkisebbként egy hétgyermekes cigány családban. Születésemtől fogva megtapasztalhattam, milyen fontos, hogy a gyereknek sok testvére legyen, mert egy testvért semmi sem pótolhat. Minden időmet velük és a szomszéd gyerekekkel töltöttem. Sosem unatkoztam, pedig egyáltalán nem voltak játékaim. Utáltam óvodába járni, mert nem is tudtam, hogyan kell az ottani játékokkal játszani.

Hogyan fordult a figyelme a játékról a tanulás felé?

A szüleim nem tudtak írni, olvasni, ezért nem voltak könyveink, színezőink. Az iskolában csodálkoztam rá először, milyen gyönyörű egy könyv. Hatalmas örömöt szerzett, amikor már el tudtam olvasni, sőt le is tudtam írni a bennük rejlő betűket. Ez hozta a változást az életemben. Megtapasztaltam, milyen jó dolog a tanulás, az iskola.

Egyértelmű volt a továbbtanulás?

Amikor az iskolapadban ültem, arról ábrándoztam, hogy itt hagyom a falut. Városokat, országokat, kultúrákat akartam megismerni. Nem éltünk bőségben, autónk sem volt, így nagyon ritkán jutottunk ki Németkérről. Le akartam dönteni a kis falum határait, látni akartam, milyen az élet odakinn. Világmegváltó terveket szövögettem. Állatorvostól kezdve a stewardessen át minden szerettem volna lenni.

Miért döntött végül a biológia mellett?

Az osztályfőnököm – aki mint kiderült, nem is emlékszik rám – az általános iskola végén kijelentette: ilyen habitusú lány ne akarjon továbbtanulni. A biológia-kémia tanárom azonban támogatott. Azt tanácsolta, menjek Pécsre tanulni. Olyan jól esett, hogy valaki bízott bennem: vonzott a nagyváros, a kitörés lehetősége, hát jelentkeztem.

A szülei mit szóltak?

A bizonyítványom mindig színjeles volt, ezt ők is tudták. Érezték, hogy valaminek történnie kell a legkisebb lánnyal, így nem ellenezték.

Testvérei is hasonló pályát választottak?

Volt, aki próbált továbbtanulni, végül azonban csak az egyik bátyámnak lett szakképesítése, de ez sosem okozott konfliktust közöttünk. A doktori címem nem változtatta meg a kapcsolatomat a családommal, ugyan úgy tudok beszélgetni a takarítóként dolgozó testvéremmel, mint régen.

Hogyan folytatódott a nagyvárosban a legkisebb leány története?

Pécsen a vegyipari technikumban tanultam, majd az egyetemen laborasszisztens lettem. Itt kerestem először annyi pénzt, hogy tudjam támogatni a családomat. A szüleim addigra nyugdíjba mentek, így még szegényebben éltek, mint előtte, szükségük volt a segítségre. Ezzel talán meg is elégedtem volna, az egyik barátnőm és a főnököm azonban biztattak, hogy folytassam a tanulmányaimat, mert ennél több van bennem. Egy idő után beadtam a derekamat, jelentkeztem Szegedre biológia szakra. Így ültem vissza az iskolapadba.

Végül mégis Pécset végzett.

A pécsi intézetvezető professzorom nagyon rendes ember volt, ismerte a körülményeimet és támogatni akarta a tanulmányaimat. Állást ajánlott az egyetemen. Ezt a munkát azonban csak Pécsről tudtam végezni, így váltanom kellett.

Sokan mint az MTA első cigány ösztöndíjasát ismerik önt.

Miután lediplomáztam, elkezdtem a doktori képzést. Ekkor kezdődött igazán a történetem. 2005 végén a professzorom látott meg egy pályázati kiírást, amely roma származású nappali tagozatos PhD-hallgatókat szeretett volna az Akadémia munkájába bevonni. Ez igazi csoda volt, hiszen ezelőtt még sosem akart az MTA romákat kutatói munkára ösztönözni.

Korábban miért nem létezett az ösztöndíj?

Eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy kellene a romákat támogatni. Ez az ösztöndíj arra akarta sarkallni őket, hogy ne csak az érettségit tűzzék ki célul, akarjanak tovább is tanulni.

Mivel érdemelte ki az elismerést?

Észak-magyarországi roma mintákon végzünk genetikai vizsgálatot. Ki akartuk deríteni, hogy a romák hajlamosabbak-e a daganatos betegségekre, mint a magyarok. Mivel cigány származású vagyok és romákról végeztem kutatást, így mellettem döntöttek. Ez hatalmas öröm volt számomra. Nem is az anyagi juttatás, inkább az erkölcsi elismerés miatt.

Később ezzel a témával dolgozott tovább?

Nagyon magával ragadott a kutatás, azóta teljesen a szívügyemmé vált a téma. Tíz éve ezzel foglalkozom. A doktori disszertációmat is a romák genetikai polimorfizmusából írtam.

A kutatásoknak milyen eredményei születtek?

Kevés felmérés van a cigányok egészségi állapotáról, mivel nem etikus megkérdezni valakitől, hogy roma-e vagy nem. Ez hatalmas probléma, nagyon megnehezítette a kutatásokat. Azonban a mintáink alapján, amiket vizsgáltunk, arra jutottunk, hogy a romák genetikailag nem fogékonyabbak a daganatos betegségekre, mint a magyarok. Ezzel ellentétes eredményeket vártunk, hiszen ez megmagyarázhatta volna, születésükkor miért kevesebb tíz-tizenöt évvel a romák várható élettartama, mint másoké. A kutatás konklúziója az lett, hogy a rövidebb élettartam oka a környezetben, az életmódban és a szociális háttérben keresendő.

Belenyugodott ebbe?

Úgy éreztem, segítenem kell a cigányságon. Különösen, mivel közegészségtant, betegségmegelőzést oktatok az egyetemen. Ezt a tudást át akartam adni nekik is. Terveztem egy egészségfejlesztő projektet, amellyel roma fiatalokat szerettem volna motiválni a tudatosabb életmódra. Az ötlettel pályáztam a Nemzeti Kiválóság Program ösztöndíjára, amit el is nyertem. Így kerültem a pécsi Gandhi Gimnáziumba, ahol romák továbbtanulását segítik elő. Mivel a gyereket tudták, hogy közülük való vagyok, hatalmas bizalommal fordultak felém. Egy idő után már úgy éreztem, hogy nem csak a cigarettáról, a helyes táplálkozásról, az alkoholfogyasztásról vagy a szexuális életről szeretnék velük beszélni, hanem a viselkedés szabályairól is. Szerettem volna anyjuk helyett anyjuk lenni. Megtanítani nekik, mit kell tenniük, ha integrálódni akarnak a társadalomba, hogy ne cigányként, hanem emberként tekintsenek rájuk.

Ezt katedrán álló pedagógusként meg tudta tenni?

Megvoltak a korlátaim, hiszen a tanáruk voltam. De tervezem, hogy tavasszal minden támogatás és ösztöndíj nélkül visszamegyek az iskolába, hogy tovább foglalkozhassam velük. Lehet, hogy ezt otthon a szüleiknek kellene megtenni, de ha nem tőlük, akkor valaki mástól kell megkapniuk. Mivel én is cigány vagyok − és átmentem azon, amin ők −, alkalmas lehetek erre a feladatra.

Mi volt a legnagyobb gond, amit a gimnáziumban tapasztalt?

A gyerekek nem akarnak nyitni az új felé. A hagyományaikban élnek, azt teszik, amit otthon látnak. Nem akartak továbbtanulni, mert az apjuknak sincs végzettsége. Nem haragszom az anyukámra, mert nem tanította meg a könyvek, az iskola fontosságát. Ő egy teljesen más világban élt: örülök, hogy túlélte a háborút és az azt követő időszakot. Én viszont már tudom, milyen jó tanulni, dolgozni, utazni, így nekem ezt már kötelességem átadni a gyerekeknek. Különben ki mesélne nekik az egyetemi létről, az értelmiségi munkáról, az utazásokról?

A tanulás a kulcs?

Csak akkor fog javulni a cigányság helyzete, elfogadottsága, egészségi állapota, ha tanulni kezdenek. Ha nincs végzettségük, csak olyan munkát fognak kapni, ami senkinek nem kell. A romák nem csak ilyen alantas munkát képesek elvégezni Abból a pénzből pedig, amit ezért kapnak, nem fogják tudni felújítani például a penészes lakásukat, így betegek lesznek, hamarabb meghalnak. A cigányság Magyarország lakosságának majdnem tíz százalékát teszi ki. Hatalmas felelősségünk abban, hogy ezeknek az embereknek milyen lesz az élete. Ez pedig igenis az iskolában dől el.

Sosem okozott gondot, hogy ennyire nyíltan felvállalja a származását?

Most letagadjam? Mindenki látja rajtam, már akkor is, ha megkérdezik, hogy „anyja neve”? Ha valaki cigánynak születik, az örökre hozzá tartozik az identitásához. A nevem Kis Zsuzsanna, mert hivatalosan felvettem a férjem nevét. De ez dilemmát is okozott, nem akartam, hogy azt gondolják, a származásomat akarom letagadni. Én ezzel csak azt fejezem ki, hogy a férjemhez tartozom. A tudományos életben továbbra is Orsós Zsuzsa vagyok. Így ismer mindenki. Cigány vagyok, ha hazamegyek, egyszerű cigány nőként élek, mint a többiek. Szeretem a cigány zenét vagy azt, amikor a testvérem cigánykenyeret süt. Nem tudnék máshogy gondolkodni.

 

(Képek: Meszleny Anna)

***

Korábbi interjúnk a sorozatban:

„A szeretet győz meg mindenkit” – Svájci diploma után itthon szolgálna a cigány lelkész

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/96963

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés