Regisztráció | Elfelejtett jelszó | Felhasználó törlése

Roma Példaképek
2016. február 10. 13:07 | Írta: Meszleny Zita

Hétgyermekes cigány család legkisebb gyermekeként született Orsós Zsuzsanna Németkéren. Szülei írástudatlanok voltak, őt mégis vonzotta a tanulás, a kitörés lehetősége. Az MTA első cigány ösztöndíjasa biológusdoktorként a romák egészségi állapotát vizsgálja. Előadásaival a roma fiatalságot igyekszik tudatosabb életmódra, továbbtanulásra motiválni, hiszen szerinte az, hogy milyen lesz a cigányság élete, az iskolában dől el. „Szerettem volna anyjuk helyett anyjuk lenni. Megtanítani nekik, mit kell tenniük, ha integrálódni akarnak a társadalomba, hogy ne cigányként, hanem emberként tekintsenek rájuk” – vallja Orsós. A Mandiner Roma Példaképek sorozatának portréinterjúja.

Roma Példaképek címmel sorozatot indít a Mandiner olyan fiatal tehetségekről, akik mind a roma, mind a többségi társadalom számára pozitív példával szolgálhatnak kitartásukkal és teljesítményükkel. 

***

Honnan indult életpályája?

Pakson születtem, onnét nem messze, Németkéren nevelkedtem, legkisebbként egy hétgyermekes cigány családban. Születésemtől fogva megtapasztalhattam, milyen fontos, hogy a gyereknek sok testvére legyen, mert egy testvért semmi sem pótolhat. Minden időmet velük és a szomszéd gyerekekkel töltöttem. Sosem unatkoztam, pedig egyáltalán nem voltak játékaim. Utáltam óvodába járni, mert nem is tudtam, hogyan kell az ottani játékokkal játszani.

Hogyan fordult a figyelme a játékról a tanulás felé?

A szüleim nem tudtak írni, olvasni, ezért nem voltak könyveink, színezőink. Az iskolában csodálkoztam rá először, milyen gyönyörű egy könyv. Hatalmas örömöt szerzett, amikor már el tudtam olvasni, sőt le is tudtam írni a bennük rejlő betűket. Ez hozta a változást az életemben. Megtapasztaltam, milyen jó dolog a tanulás, az iskola.

Egyértelmű volt a továbbtanulás?

Amikor az iskolapadban ültem, arról ábrándoztam, hogy itt hagyom a falut. Városokat, országokat, kultúrákat akartam megismerni. Nem éltünk bőségben, autónk sem volt, így nagyon ritkán jutottunk ki Németkérről. Le akartam dönteni a kis falum határait, látni akartam, milyen az élet odakinn. Világmegváltó terveket szövögettem. Állatorvostól kezdve a stewardessen át minden szerettem volna lenni.

Miért döntött végül a biológia mellett?

Az osztályfőnököm – aki mint kiderült, nem is emlékszik rám – az általános iskola végén kijelentette: ilyen habitusú lány ne akarjon továbbtanulni. A biológia-kémia tanárom azonban támogatott. Azt tanácsolta, menjek Pécsre tanulni. Olyan jól esett, hogy valaki bízott bennem: vonzott a nagyváros, a kitörés lehetősége, hát jelentkeztem.

A szülei mit szóltak?

A bizonyítványom mindig színjeles volt, ezt ők is tudták. Érezték, hogy valaminek történnie kell a legkisebb lánnyal, így nem ellenezték.

Testvérei is hasonló pályát választottak?

Volt, aki próbált továbbtanulni, végül azonban csak az egyik bátyámnak lett szakképesítése, de ez sosem okozott konfliktust közöttünk. A doktori címem nem változtatta meg a kapcsolatomat a családommal, ugyan úgy tudok beszélgetni a takarítóként dolgozó testvéremmel, mint régen.

Hogyan folytatódott a nagyvárosban a legkisebb leány története?

Pécsen a vegyipari technikumban tanultam, majd az egyetemen laborasszisztens lettem. Itt kerestem először annyi pénzt, hogy tudjam támogatni a családomat. A szüleim addigra nyugdíjba mentek, így még szegényebben éltek, mint előtte, szükségük volt a segítségre. Ezzel talán meg is elégedtem volna, az egyik barátnőm és a főnököm azonban biztattak, hogy folytassam a tanulmányaimat, mert ennél több van bennem. Egy idő után beadtam a derekamat, jelentkeztem Szegedre biológia szakra. Így ültem vissza az iskolapadba.

Végül mégis Pécset végzett.

A pécsi intézetvezető professzorom nagyon rendes ember volt, ismerte a körülményeimet és támogatni akarta a tanulmányaimat. Állást ajánlott az egyetemen. Ezt a munkát azonban csak Pécsről tudtam végezni, így váltanom kellett.

Sokan mint az MTA első cigány ösztöndíjasát ismerik önt.

Miután lediplomáztam, elkezdtem a doktori képzést. Ekkor kezdődött igazán a történetem. 2005 végén a professzorom látott meg egy pályázati kiírást, amely roma származású nappali tagozatos PhD-hallgatókat szeretett volna az Akadémia munkájába bevonni. Ez igazi csoda volt, hiszen ezelőtt még sosem akart az MTA romákat kutatói munkára ösztönözni.

Korábban miért nem létezett az ösztöndíj?

Eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy kellene a romákat támogatni. Ez az ösztöndíj arra akarta sarkallni őket, hogy ne csak az érettségit tűzzék ki célul, akarjanak tovább is tanulni.

Mivel érdemelte ki az elismerést?

Észak-magyarországi roma mintákon végzünk genetikai vizsgálatot. Ki akartuk deríteni, hogy a romák hajlamosabbak-e a daganatos betegségekre, mint a magyarok. Mivel cigány származású vagyok és romákról végeztem kutatást, így mellettem döntöttek. Ez hatalmas öröm volt számomra. Nem is az anyagi juttatás, inkább az erkölcsi elismerés miatt.

Később ezzel a témával dolgozott tovább?

Nagyon magával ragadott a kutatás, azóta teljesen a szívügyemmé vált a téma. Tíz éve ezzel foglalkozom. A doktori disszertációmat is a romák genetikai polimorfizmusából írtam.

A kutatásoknak milyen eredményei születtek?

Kevés felmérés van a cigányok egészségi állapotáról, mivel nem etikus megkérdezni valakitől, hogy roma-e vagy nem. Ez hatalmas probléma, nagyon megnehezítette a kutatásokat. Azonban a mintáink alapján, amiket vizsgáltunk, arra jutottunk, hogy a romák genetikailag nem fogékonyabbak a daganatos betegségekre, mint a magyarok. Ezzel ellentétes eredményeket vártunk, hiszen ez megmagyarázhatta volna, születésükkor miért kevesebb tíz-tizenöt évvel a romák várható élettartama, mint másoké. A kutatás konklúziója az lett, hogy a rövidebb élettartam oka a környezetben, az életmódban és a szociális háttérben keresendő.

Belenyugodott ebbe?

Úgy éreztem, segítenem kell a cigányságon. Különösen, mivel közegészségtant, betegségmegelőzést oktatok az egyetemen. Ezt a tudást át akartam adni nekik is. Terveztem egy egészségfejlesztő projektet, amellyel roma fiatalokat szerettem volna motiválni a tudatosabb életmódra. Az ötlettel pályáztam a Nemzeti Kiválóság Program ösztöndíjára, amit el is nyertem. Így kerültem a pécsi Gandhi Gimnáziumba, ahol romák továbbtanulását segítik elő. Mivel a gyereket tudták, hogy közülük való vagyok, hatalmas bizalommal fordultak felém. Egy idő után már úgy éreztem, hogy nem csak a cigarettáról, a helyes táplálkozásról, az alkoholfogyasztásról vagy a szexuális életről szeretnék velük beszélni, hanem a viselkedés szabályairól is. Szerettem volna anyjuk helyett anyjuk lenni. Megtanítani nekik, mit kell tenniük, ha integrálódni akarnak a társadalomba, hogy ne cigányként, hanem emberként tekintsenek rájuk.

Ezt katedrán álló pedagógusként meg tudta tenni?

Megvoltak a korlátaim, hiszen a tanáruk voltam. De tervezem, hogy tavasszal minden támogatás és ösztöndíj nélkül visszamegyek az iskolába, hogy tovább foglalkozhassam velük. Lehet, hogy ezt otthon a szüleiknek kellene megtenni, de ha nem tőlük, akkor valaki mástól kell megkapniuk. Mivel én is cigány vagyok − és átmentem azon, amin ők −, alkalmas lehetek erre a feladatra.

Mi volt a legnagyobb gond, amit a gimnáziumban tapasztalt?

A gyerekek nem akarnak nyitni az új felé. A hagyományaikban élnek, azt teszik, amit otthon látnak. Nem akartak továbbtanulni, mert az apjuknak sincs végzettsége. Nem haragszom az anyukámra, mert nem tanította meg a könyvek, az iskola fontosságát. Ő egy teljesen más világban élt: örülök, hogy túlélte a háborút és az azt követő időszakot. Én viszont már tudom, milyen jó tanulni, dolgozni, utazni, így nekem ezt már kötelességem átadni a gyerekeknek. Különben ki mesélne nekik az egyetemi létről, az értelmiségi munkáról, az utazásokról?

A tanulás a kulcs?

Csak akkor fog javulni a cigányság helyzete, elfogadottsága, egészségi állapota, ha tanulni kezdenek. Ha nincs végzettségük, csak olyan munkát fognak kapni, ami senkinek nem kell. A romák nem csak ilyen alantas munkát képesek elvégezni Abból a pénzből pedig, amit ezért kapnak, nem fogják tudni felújítani például a penészes lakásukat, így betegek lesznek, hamarabb meghalnak. A cigányság Magyarország lakosságának majdnem tíz százalékát teszi ki. Hatalmas felelősségünk abban, hogy ezeknek az embereknek milyen lesz az élete. Ez pedig igenis az iskolában dől el.

Sosem okozott gondot, hogy ennyire nyíltan felvállalja a származását?

Most letagadjam? Mindenki látja rajtam, már akkor is, ha megkérdezik, hogy „anyja neve”? Ha valaki cigánynak születik, az örökre hozzá tartozik az identitásához. A nevem Kis Zsuzsanna, mert hivatalosan felvettem a férjem nevét. De ez dilemmát is okozott, nem akartam, hogy azt gondolják, a származásomat akarom letagadni. Én ezzel csak azt fejezem ki, hogy a férjemhez tartozom. A tudományos életben továbbra is Orsós Zsuzsa vagyok. Így ismer mindenki. Cigány vagyok, ha hazamegyek, egyszerű cigány nőként élek, mint a többiek. Szeretem a cigány zenét vagy azt, amikor a testvérem cigánykenyeret süt. Nem tudnék máshogy gondolkodni.

 

(Képek: Meszleny Anna)

***

Korábbi interjúnk a sorozatban:

„A szeretet győz meg mindenkit” – Svájci diploma után itthon szolgálna a cigány lelkész

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/96963


Összesen 154 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint


Öröm olvasni, hogy létezik ilyen is.
Tanul egy cigány nő, és azután sem feledkezik meg az övéiről.


A cigány gyerekek harmada jó tanuló az iskolában, nyilván komoly motivációs problémája sincs és remélhetően nagyobb gond nélkül szakmát fog szerezni. A másik egyharmadot visszahúzza a környezete, s az, hogy nincs előtte jó példa. Ösztöndíjjal, folyamatos mentorálással eljuttathatók lennének a szakmáig, s az már jó alap lehetne ahhoz, hogy az ő gyerekeik is kiemelkedjenek. Kár, hogy az állam nem terjeszti ki rájuk teljeskörűen a mentorálási rendszert az első munkába állásukig, mert azon keresztül a cigányság kétharmada 30-40 év alatt gyorsítottan integrálható lenne. Mert igaza van a hölgynek, az ő útjuk az iskolán keresztül vezethet felfelé, mivel a családból nem kapnak elég motivációt.

A harmadik egyharmaddal meg kell majd kínlódni, de segíthet ebben, ha már jelentős tömegben lesznek cigány középosztálybeliek, akik folyamatosan dolgoznak és a jövedelmükből élnek. A példa nagyon fontos, ezért nagyon jó, ha az iskolázott cigányok a sajátjaik felzárkóztatásában, oktatásában, szociális gondozásában vállalnak munkát.


Igazabol mar az ovodaban, a kormany jol tette, hogy kotelezove tette az ovit a cigoknak. Mar cska kis penzt kell beletenni, mert nem irigylem azokat az ovonoket, akik hatranyos helyzetu gyerekekkel foglalkoznak, pedig a felelosseguk oriasi.


Nem tudom, mit nem értek. Azt látom, hogy a cigányság is nagyon sokféle már. Az integráltság különböző szintjein állnak. Sokkal jobb a helyzet annál, mint amit a közvélekedés gondol, és sokkal jobb lehetne, ha az állam csak egy kicsit alaposabban foglalkozna a cigány gyerekekkel, s nem pályáztatgatná őket, hanem mindenkit mentorálna kivétel nélkül. Nem szoktam, de most én mondom, hogy egy futballstadionnyival több pénzzel lényegesen (egy generációnyi idővel) fel lehetne gyorsítani a beilleszkedésüket. A lecsökkent gyerekszám miatt rengeteg pedagógus kényszerült pályát módosítani, tehát többletkapacitás is lenne hozzá.

Ugyanakkor továbbra is borzalmas állapotok vannak a cigánytelepeken és minden olyan településen és település-részen, ahol többségben élnek együtt, egymás mellett. Vannak reménytelennek tűnő helyek szép számmal. Éppen ezért lenne rendkívül fontos felgyorsítani azok integrálását, akik már úton vannak, akiknek, illetve akik gyermekeinek már csak segítség kell és élni tudnak vele.

A párhuzamos társadalom bizonyos mértékig természetes és csak akkor gond, ha szándékosan visszahúzzák azt, aki törekvő. A cigány tradíciók elsajátítása (zene, tánc, ételek, kézművesség, stb.) hasznos, mert öntudatot ad és felemel. Aki ilyesmit magas szinten művel, az másban is igényesebb lesz.

Az állandó pocskondiázásuk és a lenézésük nem segít. A jó példákat kell felmutatni és segíteni ott, ahol van remény az előre lépésre. A példák között sokkal többet számítana egy folyamatosan dolgozó megbecsült kőműves, szobafestő vagy óvónő, mint az akadémiai kutató, mert az előbbiek elérhető, másolható életutat jelentenek sokuk számára.

Válaszok:
malakka | 2016. február 10. 16:22

Az iskolapadban lófasz nem oldódik meg. Miért is oldódna?

Nem csak be kell ülni. Tanulni is kell. Ahhoz pedig motiváció (is) kell. Na azt nem hozza a gyerek. Mert otthonról hozhatná...

Tegyük fel, tanul a kiccsalád. És? Ha most a személyes környezettől eltekintünk is, amíg ez a telibebaszott pozitív diszkrimináció meg nem szűnik, egy ördögi körben forog az egész.


A példa és a svájci lelkészé is bizonyítja: ha valakiben megvan a képesség és az akarat, az végigjárja Magyarországon az iskolát, egészen az egyetemig.
És a bőrszínnek ehhez semmi köze.
Iskola:
"Oktatási intézmény; amely általános vagy szakmai tanítással és nevelésével foglalkozik.

Eredet [iskola < ómagyar: iskola, oskola < latin: schola (iskola) < görög: szkhole (oktatás < szabadidő)]
1. Gyermekek oktatását szolgáló intézmény, ahol megtanulnak írni, olvasni, számolni, és megtanítják őket azokra az adatokra, amelyekre a későbbi életük során szükségük lesz, és amire más oktatási intézmények alapoznak. "
Sajnos, az a gyerek, aki eme feltételeknek nem tud megfelelni, az nem alkalmas az iskolát rendeltetésszerűen használni.
Következésképpen: számukra különleges oktatást (különleges iskolát) kell működtetni.
Lehet csűrni-csavarni, de ez az egyetlen megoldás.
Nevezhetjük pozitív szegregációnak, ismérve: a sikeres oktatás érdekében itt a kreatív, egyénre szabott megoldásokat kell keresni.
Aki a pozitív szegregációval sem tud élni, annak a képességeihez, akarásához szabott minimum elérése lehet a cél.


"...mert az előbbiek elérhető, másolható életutat jelentenek sokuk számára."

Na. Hát ezt nem érted, szerintem. Eszükben sincs másolni, integrálódni. Miért is lenne? Kis túlzással elmondható, hogy ma Mo-n simán meg lehet élni pusztán abból, hogy cigány.

Ha egy egész kurva népcsoport azt érzékeli, hogy neki kvázi mindent szabad, hogy már az is sértésszámba megy, ha a nevükön nevezik őket, akkor szerinted lesznek olyan hülyék, hogy feladják a privilégiumaikat?!


Tehát az, hogy "A cigányság sorsa az iskolapadban dől el", hamis állítás.
Orsós Zsuzsanna igazsága ez lett volna, ha így mondja:
"A cigányság sorsa az oktatásra való fogékonyságán dől el".


Nagyra értékelem azokat a roma és nem roma embereket, akik zöldséget termelni, állatot tartani tanítják meg a cigány családokat. Azokat is, akik nem elnézőek a kigyúrt bűnözőkkel szemben.

Az csak természetes, hogy kinőnek közülük is a valódi értelmiségiek, akik nem szítják az ellentéteket, értelmes beszéddel közelítenek a többség felé.
Akinek ez a kis ország hazája, az tudja, hogy itt csak együtt lehet létezni, a fenyegetéseket is együtt lehet legyőzni.


Mit várunk attól, aki kilöveti a rábízott állampolgár szenét?

Válaszok:
Morgen | 2016. február 10. 18:34

Na, figyelj, Csimpi!
Volt egy idő, amikor naponta láttam Orbánt.
Semmi köze ahhoz, amit leírsz. Ha lenne, akkor mi lenne?

Leszállhatnál a témáról, érdemes lenne megnézni a fizimiskádat, mert nagyon frusztrált vagy, esetleg neked van valami közöd a cigánysághoz, genetikailag?
Ne szégyelld, nem ettől vagy ilyen ótvaros..


Alapjában véve igaza van, az egyetlen lehetőség az, hogy rávesszük őket arra, hogy taníttassák a gyerekeiket és jussanak el kb. a fegyelmezett betanított munkás/szakmunkás szintig. (Nehéz lesz, már Mária Terézia is próbálkozott) Ha ez nem történik meg, akkor minden segítség csak a lyukas vödörbe öntött víz. Valamit kezdenünk kell velük, mert századok óta itt élnek...A közmunka a semminél több, de ez csak az első lépés.



Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:


Regisztráció | Elfelejtett jelszó