„Az életet keresik a menekültek” – Kakuk György a Mandinernek

Görögországban nyaralt, ezután indult el gyalog Magyarország felé – útját a Facebookon és az Átlátszó blogjában dokumentálta El Camino de Balkan néven névtelenül, majd most, pénteken felvállalta a nevét, személyazonosságát. Mikor és miért jött pontosan az ötlet, hogy újságíróként aktivizálja magát a nyaralás után?

Ez a történet úgy fejlődött és változott, ahogy maga a menekülthelyzet. Legelőször valamikor június végén gondoltam arra, hogy meg kellene csinálni ezt a dolgot itt Magyarországon. Kóborolni egy kicsit az Ásotthalom környéki erdőben és bejelentkezni a rendszerbe mint menekült. Csináltam is egy profilt magamnak. Rohingya menekült lettem volna Burmából, Sittawe városából. Azért rohingya, mert arra gondoltam, hogy burmai tolmácsa talán nincs az idegenrendészeti szerveknek és így át tudok „kúszni” az első bürokratikus akadályokon és nem bukok le azonnal. Aztán telt az idő, mindenféle hivatalos dolgaim voltak. A családi nyaralás időpontja már hónapokkal ez előtt fix volt, így mindent ahhoz kellett hozzávarrni. Az ötlet, hogy végigjárom a balkáni útvonalat, úgy egy héttel az indulás előtt történt.

Voltak részletes ismeretei a balkáni útvonalról előzőleg, vagy szinte spontán, kevés felkészüléssel vágott neki az útnak?

A Balkánon éltem és dolgoztam az ENSZ-nek tíz évig. Így ismertem magát a helyet. Beszélek szerbül, albánul tudok udvariaskodni. A probléma nem ez volt, hanem a pontos információk hiányoztak. Két héten keresztül minden áldott nap végignéztem a szerb és a macedón sajtót és kerestem a használható információkat. Alig volt valami. Rémtörténetek, emberi jogi jelentések keringenek a neten. De magáról az eljárásról egy szó sincs. A nyaralás alatt bementünk Szalonikibe, a buszpályaudvaron megnéztük a menekülteket, hogy ott mi a helyzet. Ennyire tudtam felkészülni. Az, ami valójában történt, az felkészületlenül ért. Az, hogy a balkáni út országainak hatóságai feladták a „küzdelmet” és semmi mással nem foglalkoznak, mint hogy minél gyorsabban és gördülékenyebben haladjon át a menekülthullám az országaikon, ez meglepetés volt.

A riportjaiban részletesen beszámol az élményekről, de mi volt a legsúlyosabb, legnehezebb pillanata az út során?

Ez a Gyálarét melletti ártéri erdőben volt, amikor összeállt a kép, hogy itt én most tulajdonképpen egy olyan csapatnak vagyok a tagja, jezidi kurdok és szíriai családok voltak, akiket arab embercsempészek kalauzolnak át a határon. Itt volt az a pillanat, hogy lehúzódtam a folyóhoz közel; és a „B” terv az volt, ha el akarnának tenni láb alól, akkor a Tisza felé menekülök. Szerencsére erre nem volt szükség.

És mi volt a legmegrendítőbb, legfelemelőbb?

A gevgelijai állomásra, amikor befutott a vonat, akkor kitört a káosz. Ebben gyerekek veszítették el szüleiket, akik később sírva ott maradtak a peronon. Azt hittem, hogy nekik annyi. Ott is maradnak. Néztem, forgattam a fejemet valamiféle segítség után kutatva, mert meg voltam győződve, hogy ezek a kisfiúk és kislányok ott maradnak, elveszítve szüleiket. Ez egy nagyon hosszú pár perc volt, amíg ki nem derült, hogy a gyerekeket a vonatra magukat felpréselt szüleik végül ajtókon, kupéablakokon keresztül megkapták. A legfelemelőbb pedig egy szír mérnökkel való beszélgetés volt Gevgelija és Szkopje között a buszon. Mellettem ült és három órán keresztül beszélgettünk. Róla, magamról, a világról. Ott kérdezte meg tőlem – miután elmondta, fogalma sincs, hova megy –, hogy tényleg, mondjam meg neki, hova menjen. Norvégiát javasoltam. Bár őt, Adent bármikor elfogadnám szomszédomnak.

Tovább megy végül Bécsig, vagy befejezte az utat?

Nem. Az út véget ért. A terv is flexibilis volt és organikusan változott, mint a menekültválság. Nincs értelme tovább menni. Az már egy másik történet lenne. Vagy lesz.

A riportot olvasva arra gondoltam, milyen jó lenne egy hasonló sorozatot olvasni mondjuk az Afganisztántól vagy Szudántól Európáig vezető útszakaszról. Ha volna rá lehetősége, megcsinálna egy ilyen utat? Esetleg komolyan el is gondolkodott rajta?

Naná. Én arra gondoltam, hogy jó lenne legalább Délkelet-Törökországba lemenni, ahol sokat jártam még kurd ügyekből kifolyólag a kilencvenes években, és onnan elindulni a menekültekkel. Ott, a szíriai határ török oldalán élnek a legtöbben olyanok, akik elveszítették mindenüket a polgárháborúban.

Nekem írt üzenetében azt írta: „egy csomó mindent máshogy látok, nézek, értelmezek már. Ez állítólag ezeknek a Caminóknak a célja”. Mit lát, néz, értelmez mostantól másként?

Az eredeti EL Camino, a Szent Jakab útja egy népszerű útvonal a fejlett világban, tízezrek vágnak neki minden évben. Keresik a megvilágosodást, a megváltást, Istent, a jelet, mindenki mást. Ennek a balkáni El Caminónak százezrek vágnak neki, keresve az életet. Az élethez való lehetőséget. Jönnek, mert ahol eddig éltek, már nem alkalmas az emberi életre. És ha én ezt egy kicsit is megértem, akkor máshogy kell tekintsek arra is, ami ma Magyarországon történik. Ez most lehet, hogy naivul hangzik, de ezek után már csak egy dolog számít, jó ember vagy vagy sem. Nem érdekel, ki melyik oldalhoz tartozónak van elkönyvelve. Mert az egy percepció. Mert ha így megy tovább, akkor Magyarországból is emberi életre alkalmatlan hely válik.

Térjünk a politikára: újságírói pályafutás után/mellett miért folyt bele a magyar pártpolitizálásba?

Mert fontosnak tartottam, hogy azt, amiben hiszek, a nyilvánosság előtt is felvállaljam. Úgy gondolom, még mindig így is tudok tenni valamit ezért a szerencsétlen sorsú országért.

Gyurcsány Ferencről, gondolom, homlokegyenest eltér a véleményünk, és itt elkezdhetnénk egy hosszabb vitát, de most csak röviden: miért éppen Gyurcsány, miért éppen a DK?

Én Gyurcsány politizálását messziről, külföldről figyeltem. Nekem akkor is szimpatikus volt. Elhittem neki, hogy ő egy nyugatos, európai Magyarországot akar csinálni. Rossz volt nézni azt a keserves bukást, amit el kellett szenvednie. Azt gondolom, hogy ő és persze az egész DK ilyen politikusokból áll. Nem, mi sem vagyunk tökéletesek, de tisztességünket senkinek nincs oka megkérdőjelezni.

Még egy kérdés erről: átlátszós interjúját fekete Join the revolution feliratú pólóban adta, blogjához pedig az Anonymus és más rendszerellenes, rendszerkritikus szervezetek által használt Guy Fawkes-maszkot használta fel avatarként. Ez eddig rendben. De miért dolgozik akkor együtt egy olyan politikussal, aki a kommunista rendszerben kezdte pályafutását, a rendszerváltás homályos éveiben alapozta meg vagyonát, majd a magyar establishment egy tipikus figurájaként ismerhettük meg az elmúlt 25 évben. Hogyan lehet rendszerkritikusnak lenni Gyurcsány Ferenc mellett?

Hát azért ezek a dolgok ma Magyarországon ugye rég áthallásosak. Én egy baloldali meggyőződésű ember vagyok, aki hisz a szolidaritásban. Hisz abban, hogy igenis lehet csökkenteni a társadalmi különbségeket és nem eleve elrendeltség az, hogy olyan gazdasági rendszereket működtetünk, amelyek csak a gazdagoknak kedveznek. Nem hiszek a piac mindenhatóságában. Egy jól és szakszerűen működtetett állam igenis tud jólétet teremteni egy országban. Vissza kellene menni a felvilágosodás alapgondolatához, miszerint minden embernek emberi élet jár. Ennek szól ez, azt hiszem.

Szily László a Cinken arról írt: „Nevessünk együtt: gyurcsányista kígyót melengetett a keblén a Mandiner”. Ön meglepődött azon, hogy a riportját méltattuk?

Meglepődtem, de nem azért, amin a Szily Laci nevet. Megtisztelt, amit írtak. Mert ez tényleg annak szólhatott, ami – a szakmai teljesítménynek. És ez igen jól esett. 

Én természetesen most is fontosnak és tanulságosnak tartom a riportsorozatát – de Szilyhez hasonlóan ön szerint is meg kellett volna döbbennem, kínosan kellene éreznem magamat, hogy egy „gyurcsányistát” dicsértem?

Pont erről beszélek néhány kérdéssel korábban. Nem gondolom. Én egy olyan országban akarok élni, ahol a szakmai teljesítménynek nincs párthovatartozása.

Hogyan tovább? Nem kapott kedvet további kalandos útiriportok írásához? Vagy vissza a pártpolitikába?

Kedvem, az lenne. Persze. És közben azt is gondolom, hogy a kettő nem zárja ki egymást.

Ha találunk egy jó témát és felkérjük vendégszerzőnek, írna hozzánk a Mandinerre?

Természetesen.