Mazsihisz: a kormány tetteivel is fogadja vissza a magyar zsidóság áldozatait!

Dr. Feldmájer Péter: Mentegessük-e a zsidó tanács tagjait ? Dr. Feldmájer Péter MAZSIHISZ elnöke Már nagyon régen foglalkoztatott az 1944-es zsidó tanács működése, és az, hogy kik és milyen tevékenységet folytattak ott? Mi vett rá zsidó embereket arra, hogy a gyilkosok szolgálatába szegődjenek, segítsenek egy egész népet kiirtani ? Prof. Scheiber Sándor írt erről egyszer, véleménye egyértelműen elítélő volt. Scheiber igazgató úr álláspontja általában irányadó volt számomra, és véleménye egybeesett édesapáméval, aki ugyancsak lesújtóan nyilatkozott a zsidó tanács tagjairól: árulónak tartotta őket. Persze, akik átélték a borzalmakat, azok szubjektív véleményt mondanak, lehet, hogy a későbbi kutatók, az eseményeket véleményezők, máshogy, árnyaltabban látják az eseményeket. Sorsom aztán úgy hozta, hogy most is a MAZSIHISZ elnökeként, Stern Samu székében ülök, szimbolikus és fizikai értelemben egyaránt, mert a Síp utcai szobámban ugyanazok a bútorok állnak, mint a régi időkben… Sokat gondolkodok Stern Samuról, a vezetők felelősségéről, és arról, mi vette rá elő-deimet, hogy a németek bevonulása után együttműködjenek velük, kiszolgálják őket. Stern Samu ezzel kapcsolatos mentegetőzése nem igazán elfogadható, utólagos önigazolás, amely szemben áll a valósággal. (Saját társadalmi környezetének rabja volt, ezért is mutat gondolatmenete meglepő hasonlatosságot Horthyéval, aki arról írt: miért nem távozott posztjáról, amikor a németek megszállták Magyarországot.) A zsidó tanács tagjai a gyilkos gépezet részeivé váltak, és nagymértékben elősegítették, hogy az emberek a gyilkosok valódi céljainak ismerete nélkül menjenek a gettóba és a halálba. Döntő szerepük volt abban, hogy a magyarországi zsidóság nagyobb része fegyelmezetten tett eleget a hatósági intézkedéseknek. Utólag könnyű védekezni azzal, hogy ténykedésük az időnyerést szolgálta, a taktikázást, a pánik elkerülését. Mert pontosan tudták, hogy a gettóba hurcoltakra a halál vár, és ennél bármilyen pánik jobb lett volna. Vajon kinek akartak időt nyerni, kinek a javára taktikáztak? Az egész magyarországi zsidóság javára, vagy csak a budapesti zsidóság javára, esetleg saját családjuk javára, és csak a maguk életét és vagyonát mentették? A tények azt mutatják, ezek az emberek nem hihették azt, hogy meg tudják akadályozni a tömeggyilkosságokat. Tudták, mi lett a lengyelországi és a szlovákiai zsidók sorsa, tudták, hogy a szállítmányok végcélja Auschwitz, és mégsem mondták meg az embereknek. A zsidó tanácsnak döntő szerepe volt abban, hogy a magyar zsidók nem ismerték fel a veszélyt. Igy hitték, semmi különös nem történt, a zsidóellenes törvények, intézkedések nem sokban fognak különbözni a korábbi évektől. Az 1920-as évektől sorra születtek a zsidóellenes intézkedések, ezek hol szigorúbbak, hol enyhébbek voltak, a munkaszolgálattal kapcsolatos bestiális gyilkosságok, az „idegen állampolgárok”-ok deportálása sok ezer ember meggyilkolását jelentette, de nem merült fel, hogy itt cél már magyar zsidóság teljes kiirtása. A zsidóságnak Magyarországon hosszú idő óta saját önkormányzata volt, és a vezető tisztségviselőket választás útján bízták meg. A neológ hitközségek vezetőségét, elnökét, az országos vezetést szabályos választási küzdelem során választották ki, amely persze nem nélkülözte az ilyenkor szokásos cselszövéseket. Az ortodox hitközségeket a rabbi vezette, de ő is a közösség akaratából került a tisztségébe. A magyarországi zsidóság szervezeti rendszere sokat fejlődött a 20. század eleje óta, de egy alapvetően konstans tényező nem változott, és ez a hitközség volt. A hitközség adott biztosítékot az embereknek a közösségi létre, és ez védte meg őket a külvilággal szemben. A hitközségre minden zsidó ember számíthatott; ha valami baja volt, oda mehetett, ha hitét kívánta gyakorolni, ha nem volt mit ennie, ha lelki bajai voltak. A hitközség képes volt megvédeni, ha a helyzete úgy hozta, természetesen ez mindig a konkrétumoktól kortól függött. A zsidó ember társadalmi létét is a hitközség legitimálta, részben még a Horthy rendszer idején is, hiszen azt elfogadta a környező társadalom, hogy valaki nem keresztény, hanem pl. zsidó, de azt már nehezen, hogy nem tartozik egyik valláshoz sem. Az évszázados zsidó közösségi tapasztalat úgy tekintett a hitközségre, mint az állandóságra a változó, viharos világban. Korábban is voltak zsidóüldözések, pogromok, gyilkosságok, támadások, de ezek hozzátartoztak a zsidó léthez. A zsidó vezetők igyekeztek védelmet nyújtani az embereknek, politikai és fizikai értelemben egyaránt. Rendszerek, királyok, kormányok, miniszterek, különítményesek jöttek és mentek, de a hitközség – maradt. 1944 tavaszán azok, akik vállalták, hogy részt vesznek a zsidó tanács munkájában, nem kevesebbet tettek, mint azt, hogy le-gitimálták a zsidó tömegek előtt az új kormányt, az új rendszert. Az, hogy Stern Samu vezette a központi tanácsot, és mások a korábban megválasztott zsidó vezetők közül beléptek a zsidó tanácsba, azt jelentette a zsidó embereknek, hogy nem történt semmi alapvető változás, éppen egy másik kormány van hatalmon, a németek megszállták az országot, de majdcsak lesz valahogy, túl lehet élni ezt is, mint ahogy a régebbi nehéz időket. A zsidó vezetés ugyanis nem változott meg, más lett az elnevezésük, de ugyanazok a személyek ültek ugyanazokban a székekben.(Ez persze egyezett a németek akaratával, hiszen ők pontosan tudták, milyen szimbolikus jelentősége van annak, hogy a zsidó vezetők személye ne változzon. Heydrich 1939. szeptember 21-én kelt levelében, amit a Lengyelországban bevetett rohamcsapatok vezetőinek írt, hangsúlyozta, hogy a zsidó tanácsot az adott hitközség befolyásos személyiségeiből és rabbijaiból kell összeállítani. Azt hiszem, mindenki előtt ismert a birkákat a vágóhídra vezető csengős kos szisztémája…) A magyarországi gyülekezetek lelki vezetőinek, a rabbiknak volt annyi erkölcsi bátorsága és bölcsessége, hogy nem vállaltak semmiféle szerepet a központi zsidó tanácsban, hiába hívták fel őket a részvételre. (Csak májusban találtak egy rabbit, aki hajlandó volt e dicstelen szerepre. Ez az illető Bosnyák Zoltán főantiszemita egyik ismerőse volt Szigetvárról; nem akarom a nevét megörökíteni…) Ez az igazi és megbocsáthatatlan bűne Stern Samunak és többi vezető társának. Stern Samu bűne azért is rendkívüli súlyú, mert mint az Országos Iroda és a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, magyar királyi udvari tanácsos volt, és ő állította össze a zsidó tanács névsorát, példát mutatva a vidéki zsidó hitközségek vezetőinek – akik közül igen sokan vállalták a helyi zsidó tanács vezetését –, és hasonló szerepet játszottak, mint Kahan-Frankl Samu, az ortodox hitközség részéről. Az biztos, ha megtagadják az együttműködést a magyar és német hatóságokkal, akkor gyors halál vár rájuk, és nem lett volna lehetőségük arra, hogy megmentsék saját maguk és családtagjaik életét és vagyonát. Sorsára hagyták az általuk vezetett közösséget, népüket, mégpedig saját erkölcsi, emberi érdekeikért. (Plasztikusan fogalmazta ezt meg Benoschofsky Ilona, amikor azt állította „Ha a zsidó tanács azt gondolta is, hogy nincs menekvés a tömegek számára, önmaga előtt azért látott kiutat.”) Az is biztos viszont, hogy ha a zsidó tömegek által nem ismert személyeket tudnak csak együttműködésre kényszeríteni, a zsidó tanács tagjává tenni a magyar és a német hatóságok, akkor az emberek nem, vagy nem úgy hallgattak volna rájuk, nem sikerült volna a deportálások példátlanul gyors, fegyelmezett tudomásul vétele, végrehajtása. Az igaz viszont, hogy ha nem vállalják a rájuk osztott szerepet, akkor vállalták volna azt más zsidó emberek (akkor most őket minősítenénk), és a nácik a népirtást akkor is végrehajtják. A német és a magyar hatóságok pontosan tudták ezt, ezért is tiltották meg, hogy a deportálásokról bármilyen információt is közöljenek a tanács tagjai az emberekkel. Szerepüknek mindenben eleget tettek, sőt azt többször túl is lihegték, hiszen már március 23-án megnyugtató közleményt adtak ki, s áprilisban is többször nyugodt, fegyelmezett, magatartást követelő felhívást tettek közzé. („Dolgozz, ne ess kétségbe! – szólt Stern Samu április 13-i felhívásának címe.) Eközben pontosan tudták, hogy már indulnak a deportáló vonatok, tudták, hogy azok célja a biztos halál… A zsidó tanács tagjai persze nem voltak elvetemült gazemberek, csak éppen megbuktak a történelem vizsgáján, gyáván elárulták az általuk vezetett embereket, mentették a saját és családtagjaik, barátaik életét, szimbolikusan legitimálták a gettókat, a deportálást. Sorsuk intő példa minden zsidó vezető számára. Ha hasonló helyzetbe kerül, okuljon a régiek bűnéből és hibáiból, cselekedjen másként. Azt azonban, senki sem tudhatja – így én sem állíthatom bizonyosan –, lenne-e elég morális tartás, bátorság bennem, ha az én gyerekeim, az én családtagjaim, az én barátaim élete kerülne veszélybe; kit és mit választanék: a közösséget és a biztos halált magamnak és szeretteimnek, vagy a gyávaságot és a túlélést. Nem kívánom senkinek, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Remény • A Remény repertóriuma 2002-2010 • 2002. 1. szám • 2003. 1. szám • 2003. 3. szám • 2006. 1. szám o Dr. Feldmájer Péter: Mentegessük-e a zsidó tanács tagjait ? o

"a magyar zsidóság kiszolgáltatott és ártatlanul legyilkolt áldozatait" Csak nem Kun Béláék, és Rákosiék áldozataira gondoltak?

Még a végén kénytelen leszek a fideszre szavazni mindig, csak azért, hogy nehogy ezek a mocsok beváltását fenyegetéseket!

A Mazsihisz akkor lenne elégedett, ha kapna pár milliárdocskát, és az emlékműre ezt a szöveget írnák ki: „A magyar nemzet örök bűnösségének emlékműve. Állíttatta minden demokrata, akik felismerték, hogy a világtörténelem egyetlen gonosztettét, a Holokauszt™®-ot kizárólag a – genetikusan alattvaló – magyarok követték el, akiknek utódai ráadásul képtelenek szembenézni az eredendő bűnökkel.”