Budaházy György: Rossz stratégiát folytat a Jobbik

"Ugyan miféle bátorság az, amelynek birtokában Orbán Viktor hét éve nem mer egyetlen ellenzéki újságírónak sem nyilatkozni, egyetlen ellenzéki politikussal sem vitatkozni? Miféle bátorság az, amelynek birtokában Orbán Viktor ötvenezer tüntető látványának hatására visszavonta a netadót? Miféle bátorság az, amelynek birtokában Orbán Viktor úgy visszarettent kétszázhatvanezer aláírástól, hogy népszavazásra se merte bocsátani a budapesti olimpia ügyét? Maradjunk abban, Gajdics elvtárs, hogy Orbán Viktor bátorsága legfeljebb ahhoz elég, hogy ezredszer is pofán köpje azokat, akik még mindig képesek hinni teátrális gesztusokkal hangoztatott állítólagos elveiben." Puzsér Róbert 14 órája · Nyílt levél Gajdics Ottó elvtársnak, a Magyar Idők főszerkesztőjének Kedves Gajdics elvtárs! Ezúton szeretném megköszönni Önnek és kollégáinak, hogy a Fidesz Magyar Idők alpszervezetének aktuális szórólapján az én személyemet is népszerűsíteni szíveskedtek. Bár bevallom, zavar, hogy az adófizetőknek ilyen szennyes tartalmat kell finanszírozniuk, ugyanakkor tagadhatatlanul hízelgő számomra, hogy már nemcsak a köztévénél vagyok feketelistán, hanem a jobboldali Szabad Nép is olyan éberen őrzi az illiberális demokrácia szellemét, hogy még a facebook-oldalamról is frissen tudósít. Gajdics elvtárs és csapata erős bástya, és még azt beszélik egyesek, hogy a Munkásőrség szelleme halott. Nos, Gajdics elvtárs és brigádja élő cáfolatai ennek az ostobaságnak. Engedje meg ugyanakkor Gajdics elvtárs, hogy kollégája, Csépányi Balázs elvtárs nagyszerű bolsevista mozgalmi hagyományokat ápoló írása kapcsán néhány személyemet illető pontatlanságot tisztelettel kiigazítsak. Úgy gondolom, hogy a rám vonatkozó jelenlegi vádakat félretéve inkább idegbeteg, pedofil, drogos szörnyszülött mivoltomat volna érdemes szórólapjuk hasábjain leleplezniük mielőbbi lejáratásom érdekében, mert pénzéhséggel és megvásárolható véleménnyel vádaskodni egy olyan központi utasítással működő pártközlöny lapjain, ahol a magyar emberek nap mint nap tájékozódhatnak a miniszterelnök aktuális álláspontjáról, nos legalábbis nehezen komolyan vehető. Soha nem volt titok, hogy az általam gyártott médiatartalmakból élek, ahogy az sem, hogy amióta újságíró vagyok, több időt töltöttem állás nélkül, mint állásban. Ez alatt a tizenhárom év alatt eltávolítottak jobboldali és baloldali orgánumoktól egyaránt – valamennyi esetben kifejezetten tartalmi-politikai okból. Tudom, milyen alapvető élmény, hogy van az a pénz, amiért Magyarországon egy újságírónak korpásodik a haja, mégis azt javaslom, hogy szolgaságból inkább ne Gajdics elvtárs és brigádja oktasson ki, tekintettel a nerhatalom ánuszával ápolt rendkívül bizalmas viszonyukra. Jelezném továbbá, hogy míg én tulajdonosi szeszélyeknek kiszolgáltatva és reklámozóktól fenyegetve élek a piacon, és fizetem az adót, addig Önök ezt az adót zsebre teszik, és az én fizetésemre hivatkozva mocskolnak engem – ez pedig legalábbis pofátlanság. Gajdics elvtárs igen tisztelt pribékje, Csépányi elvtárs a fentieken túl olyasmit kér rajtam számon, amin vitatkozni sem érdemes. Azt állítani, hogy azok a terroristák gyávák, akik öngyilkos küldetésre indulnak, ellentétben a bátor Orbán Viktorral, aki az Egyesült Államokkal meg Brüsszellel szemben egyaránt felveszi a kesztyűt – egy ilyen felvetést hogy kell komolyan venni? Ugyan mit kockáztat Orbán Viktor? Mihez kell az a nagy bátorság? Ahhoz, hogy felvegye a kihízott öltényét, nemet mondjon a negyedik tányér Gundel-palacsintára, aztán megnézesse a koleszterinszintjét? Kedves Gajdics elvtárs, itt Magyarország kockáztat, nem Orbán Viktor. Már Gyurcsány előadásában is megfigyeltem, milyen előszeretettel nevezett egy-egy hosszú, nyilván fárasztó és unalmas tárgyalást küzdelemnek. Ezzel szemben a valóság az, Gajdics elvtárs, hogy ezek a politikus-pszichopaták a mi sorsunkról alkudoznak más országok politikus-pszchiopatáival. Ebben nincs semmi heroikus, nincs semmi nemes – ezt csak a Gajdics elvtárs meg a brigádja hazudja a nyugdíjas olvasóiknak. Máris ott tartunk, hogy az Ön szórólapjának a hasábjain nagyobb bátorság egy brüsszeli étteremben megkostolni a szarvasgombát, mint berontani a biztos halálba egy robbanómellényben. Az Önök szerkesztőségéből tényleg látszanak azok a muszlim dzsihádisták, akik „fülüket-farkukat behúzva asszonyaik mögé bújnak”? Gajdics elvtársék nem vették esetleg észre, milyen véres küzdelem zajlik évek óta Irakban és Szíriában? Vagy csak a személyes tapasztalataikat osztották meg azokkal a muzulmán fundamentalistákkal kapcsolatban, akik kompatibilisek a nemzeti együttműködés rendszerével, ezért üzletelhetnek az Orbán-családdal, mint a megboldogult Pharaon professzor? Igazán megérthetnék végre, Gajdics evtárs, ha már lassan másfél éve ilyen elszánt ellenzői az iszlám terjeszkedésének, hogy a terroristák soha nem ártatlan civilekre támadnak, hanem mindig és kifejezetten az életmódunkra. Félelmet akarnak kelteni bennünk, nyugati emberekben akár azon az áron, hogy válogatás nélkül gyilkolnak, vagy akár azon az áron, hogy a következő percben a fegyveres erőink úgy lövik ki őket, mint a veszett kutyákat. Ezek az emberek jól tudják, hogy meg fognak halni, és mégis fegyvert fognak. És meghalnak. Mindannyian. Hát hogy volnának ezek gyávák, Gajdics elvtárs? Orbán Viktornak a magyar belpolitikában az a nagy innovációja, hogy a propaganda szintjén ellenséget fabrikál magának egy olyan szervezetből, mint az Európai Unió – amelynek nincs jogi lehetősége érdemben visszavágni, legfeljebb egy vitanapra futja –, esetleg bírálja az egyik atomhatalmat, ha épp maga mögött tudja a másikat, aztán meg úgy tesz, mintha a széles gesztusokkal előadott szabadságharcának bármiéle tétje volna. Ezt követően előadja, hogy a hazai civilek és nyomorult ellenzéki pártok ezeknek a hatalmas nyugati erőknek és egyéb háttérhatalmaknak a szövetségesei. A valóság ezzel szemben az, hogy Orbán ugyanúgy seftel a nyugati multikkal, ahogy Putyinnal: olcsó munkaerőt, mindig megvásárolható véleményt és csukott szemeket kínál bárkinek, aki megfizeti. Ezért tűrik meg Orbánt – ha nem is mindig az asztal mellett –, az ő korruptsága és gátlástalansága ugyanis kiszámítható, s ha igazán fontos, becsatornázható. Nem tudom elképzelni, hogy a Gajdics elvtárs ebben a magas pozícióban mindezt ne vette volna észre. Ha pedig mégse működne az ügyeskedés, ha Orbán Viktor mégis elméretezné, hogy mennyi lopást és elvtelenséget néz el neki a Nyugat, akkor jön szembe a visszatérő kérdés: mit kockáztat személyesen a miniszterelnök? Mit tehet ellene a Nyugat? Mi az a tét, amit ebben a férfias küzdelemben az asztalra tesz? Zárolhatják a svájci bankszámláit? Nem kap amerikai vízumot? Nem parádézhat Párizsban és Berlinben, csak Moszkvában és Pekingben? És mit kockáztatunk mi, magyar állampolgárok? Az ezer éves istváni utat kockáztatjuk. Azt, hogy újra szovjet gyarmat leszünk. Hogy békében élhetünk és boldogulhatunk ezen a megmaradt kilencvenháromezer négyzetkilométeren. Tényleg olyan bátor Orbán Viktor? Vagy csak ennyit érünk a szemében? Ugyan miféle bátorság az, amelynek birtokában Orbán Viktor hét éve nem mer egyetlen ellenzéki újságírónak sem nyilatkozni, egyetlen ellenzéki politikussal sem vitatkozni? Miféle bátorság az, amelynek birtokában Orbán Viktor ötvenezer tüntető látványának hatására visszavonta a netadót? Miféle bátorság az, amelynek birtokában Orbán Viktor úgy visszarettent kétszázhatvanezer aláírástól, hogy népszavazásra se merte bocsátani a budapesti olimpia ügyét? Maradjunk abban, Gajdics elvtárs, hogy Orbán Viktor bátorsága legfeljebb ahhoz elég, hogy ezredszer is pofán köpje azokat, akik még mindig képesek hinni teátrális gesztusokkal hangoztatott állítólagos elveiben. Persze felesleges ezt pont a Gajdics elvtársnak magyaráznom, hisz Ön régi motoros, aki nagyon szépen megélt Gyurcsány és Orbán miniszterelnöksége idején egyaránt. Ön az az elvtárs, aki a három T betűből mindig is a támogatottak körében volt – már KISZ-titkárként is, igaz, Gajdics elvtárs? És Ön az, aki végül bevégzi a pusztítást a jobboldalon, megfosztja örökségétől és gerincétől a polgári világot, hogy annak roncsait gazdája, az új Kádár lábai elé vesse. Csak annyit kérek Gajdics elvtárstól, hogy legyen hozzám könyörületes, amikor végre kisöprik az országból azokat a gondolatokat, amelyek kiterjedése túlnő a Magyar Idők, a TV2 és a Ripost magazin határolta fekete lyuk eseményhorizontján. Tudom, hogy a hazámra támadtam, amikor nem álltam Oroszország mellé, tudom, hogy a felségsértés bűnébe estem, amikor gúnyos megjegyzésekkel illettem Mészáros elvtársat, a nemzeti együttműködés Széchenyijét, és tudom, megbocsáthatatlan, hogy újra meg újra nyilvánosan jelzem: két éve még Keletázsiával álltunk hadban – Gajdics elvtárs figyelmébe ajánlom ugyanakkor a tényt, hogy én csak egy firkász vagyok, aki össze-vissza firkál, kérem ezért szíves elnézését, és kérem, ha magasabb szinten jár, szóljon egy-két jó szót az érdekemben! Üdvözlettel: Puzsér Róbert

Vona Gábor: Budaházy 2010-11-30 11:37 Sokan kérdezték, kérdezik mostanában tőlem, mi a véleményem Budaházy Györgyről és a körülötte kialakult helyzetről. Általában politikusok nem szoktak más közéleti szereplőkről, pláne civilekről beszélni, mert azt rangjukhoz méltatlannak érzik. Úgy vannak vele, hogy dicsérik a saját portékájukat, a máséról meg nem beszélnek, csak akkor, ha azt szapulni lehet. Az én célom nem ez. Én szeretném a lehető legnagyobb objektivitással leírni, hogyan is viszonyulok a Budaházy-jelenséghez. Mivel a véleményemet korábban is elmondtam vele kapcsolatban – bárki visszakeresheti –, így ezt most sem akarom megkerülni. Budaházy Györgyöt 2002-ben ismertem meg a hídblokád idején. Utána több tüntetésünkön láttam, és azt is, ahogy több tüntetést ő maga szervezett. Az ismeretségünk nagyon felszínes volt, és bizonyos értelemben mindig is az maradt. Tiszteltem őt nyers igazságkeresése és bátorsága miatt, de egyúttal mindig is éreztem egyfajta érzelmi távolságot irányában. Más hullámhosszon mozgó emberek vagyunk. Ezt nem a radikális és mérsékelt skálán tudnám megfogalmazni, mert magamat nem érzem mérsékeltnek (és mások sem tartanak), és céljai szempontjából – és nem eszközeit illetően – őt sem érzem mindenben radikálisnak. Volt közöttünk valamiféle fal, amelyet sem ő, sem én nem bontottunk le, talán nem is akartuk. Én úgy voltam vele, hogy tegye a dolgát, menjen a saját feje után, hiszen én is ezt teszem, aztán majd meglátjuk, mi lesz. A 2006 utáni évek az útkeresés évei voltak. A nemzeti oldal kereste a helyét, céljait, szerepét, erejét. A szeptemberi-októberi események után úgy tűnt, az utca lesz az a terep, ahol a nemzeti oldal sikereket érhet el, a politika falai pedig olyan magasan tornyosultak, amely akkoriban bevehetetlennek tűnt a radikálisok számára. Ebből fakadóan sokan úgy érezték, hogy kizárólag az utcára kell koncentrálni, ott kell eredményeket elérni, a másik területen eleve vesztesek vagyunk. Nem akarom azt állítani, hogy az utcai harcokat a politikai lehetőségek elzártsága miatt kialakult „savanyú a szőlő” érzése okozta, de hogy ez szerepet játszott a tüntetésekbe fektetett hatalmas energiákban, abban biztos vagyok. Volt ebben valami kisebbrendűségi érzés, valami tanult tehetetlenség, valami kiábrándultság, amely azt mondta, ne is próbálkozzunk ezen a pártpolitikai terepen, mert nekünk az úgysem fog menni. Ekkoriban Budaházy György is számtalanszor elmondta, nem tartja sokra a pártokat, feleslegesnek érzi a tevékenységüket. Én cikkeimben akkor is rávilágítottam arra, hogy a pártszerű működés nekem sem a szívem csücske, de részemről még mindig több lehetőséget látok benne, mint az utcai ütközetekben. A 2006 utáni események, úgy érzem, engem igazoltak. Az utcai harcok egyre inkább kifulladtak és céltalanná váltak. Ez egyébként nem zavar abban, hogy elismerjem, a 2006 utáni utcai események történelmi szükségszerűségek voltak, és hogy katalizátor szerepet játszottak a nemzeti oldal megerősödésében és önmagára találásában. Azt azonban továbbra is egyértelműnek látom, hogy ha nem lenne pártunk, ha önként kivonultunk volna erről a területről, akkor sehová sem jutottunk volna, maximum a teljes kétségbeesésbe. Egyrészt a történelem során mindig is voltak és mindig is lesznek pártok, még ha azokat nem is mindig ennek hívták. A lényeg nem az, hogy pártokra, vagy más egységekre építjük a közélet alakítását, mert ez csak a forma. A tartalom az igazi kérdés. Másrészt, ha végignézünk a világban, és sikeres nemzeteket keresünk, akkor azt látjuk, hogy mindenhol vannak pártok, a különbség erős és gyenge nemzetek között nem az, hogy itt nincsenek pártok, ott meg vannak, hanem az, hogy van-e a közösség számára olyan elvi, morális alap, amelyet a különféle szervezetek, pártok értéknek tartanak és védenek. Ha van ilyen, akkor a nemzet, az ország erős, ha nincs, akkor széthullik a világ viharaiban. Nekünk, magyaroknak véleményem szerint a Szent Korona-tan lehetne ilyen alkotmányos, szakrális és elvi alap, de ennek eléréséhez még nagyon sokat kell tennünk. A feladat nem is kodifikációs, nem is politikai, hanem inkább társadalmi. Először is el kell magyarázni a magyar embereknek, hogy miért, hogyan fog bennünket egybe a Szent Korona. Miért is vagyunk egyek általa. Visszatérve – a sokaknak szerethető, sokak által elutasított, sokak számára példaképül szolgáló, mások által megvetett – Budaházy Györgyre, úgy érzem, abban vétett, hogy rosszul választotta meg a célokat, és ebből fakadóan rossz eszközöket is talált. Nyers, konok karaktere pedig csak még inkább rátett arra is, hogy bázisát nem hogy szélesíteni nem tudta, de az inkább apadt. Jelenleg úgy látom, tragikus hőssé vált. A hatalom játszik vele és rajta keresztül velünk, a Jobbikkal is. Mindenféle gépezet beindult azért, hogy őt egy terroristavezérré mázolják a közvélemény előtt, amely kommunikációs folyamat, valljuk be, sikeresen is működik. Tudják azt, hogy a Jobbik ki fog állni a 2006 és 2010 közötti nemzetárulók ellen fellépőkért, és csapdát akarnak állítani. Ha Budaházyról be tudják bizonyítani, hogy terrorista, akkor onnan már csak egy lépés, hogy az ellene folyó jogi eljárást számtalanszor kritizáló Morvai Krisztinán és Gaudi-Nagy Tamáson keresztül azt mondják, a Jobbik is az. Ez a végcél. Mi is tudjuk, ők is. Itt az „ők” szó alatt a mindenkori kormányt értem. Gyurcsánytól Bajnain át egészen Orbán Viktorig. Mert bár számtalan dolog elválasztja őket egymástól, egy dologban azért mindig egymásra találnak majd: a Jobbikot el kell takarítani. A baloldal ellenséget lát bennünk, amely ha hatalomra jut, akkor nem csak szóban számoltat majd el, a jobboldal pedig konkurenst, amely a nemzeti érdekeket nem csupán szónoklatok, hanem tettek szintjén képviseli majd. A helyzet megoldása szerintem az lenne, ha a 2006-os gyalázatos kormányzást követő események kapcsán nem semmisséget mondanának ki, hanem amnesztiát. Ettől még nem fogok egyetérteni Budaházy Györggyel, ő se velem, de azt jegyezzük meg, hogy a mai magyar közéleti szereplők közül nem neki kellene börtönben sínylődnie. Vona Gábor

Mikor kezdi meg budiházi megérdemelt büntetésének letöltését? Mikor áll bíróság elé torockás? A jJobbikot bírói döntés alapján lehet neonácinak nevezni.

A hazudozás mindig rossz stratégia. Zázri hülyének nézte a saját szavazóbázisát. Nagy bukta lesz 2018-ban.