„Gyűlölöm az embereket!” – sziszegte fogai közül a korombeli nő

„»Gyűlölöm az embereket!« – sziszegte fogai közül a korombeli nő, mikor tegnap délután a WestEnd-en átrobogva összeért a vállunk a tömegben. Elnézést kértem, és tekintetét keresve egy összetört arcot, zavaros, talán valami szer hatásától is kábult tekintetet láttam.

Két idegen voltunk, akik épp csak elsuhantunk egymás mellett. Megsajnáltam, vajon milyen nyomorúságot cipelhet, milyen bántásokat kaphatott, mennyi csalódás érhette élete során, hogy ilyen elemi modon tört fel belőle egy semmi kis helyzetben ez a végtelen a keserűség? Továbbsietve még a fülemben visszhangzott a mélységből kiáltó kopogós mondat, amikor a tömött villamosra préseltem fel magam.

Miközben a jegyemmel igyekeztem elérni a lyukasztót, a készülék mellett ülő nőhöz ért a táskám. A néhány perccel korábbi »ütközés« után zavartan kértem újra bocsánatot, mire egy nagyon kedves hang szólalt meg »Szóra sem érdemes!« A villanásnyi szituációban egy kiegyensúlyozott, önmagával és a világgal békében élő ember volt mellettem.

A szintén negyvenes éveiben járó nő a következő állomásnál leszállt, de előtte mosolyogva még rám nézett és minden jót kívánt. Derűsen, szinte barátként intettünk egymásnak: ő a peronról, én az induló villamosról. Két »koccanás« a nyüzsgő város csúcsforgalmában, univerzumok találkozása két véletlen érintésben. Lehet, hogy néha nehéz, de viseljük, hordozzuk el egymást szeretetben.”

Nyitókép: Szent István Intézet