Amerika és Oroszország – józanul nézve

„Édesapámnak nem velem van vitája, hanem a valósággal. Elképzelni sem tudja (vagy inkább nem akarja), hogy az Egyesült Államokat a geopolitikában, különösen az Európához való viszonyban a segítő szándékon és a morálon kívül bármilyen más motivációik is vezérelnék. Valóban, a II. világháború után létrejött a Marshall-terv, nélkülözhetetlen anyagi támogatást nyújtva Nyugat-Európa újjáépítéséhez; és a NATO, nélkülözhetetlen katonai támogatást nyújtva a szovjet fenyegetéssel szemben. Utóbbi számunkra is előnyös volt, amikor 1999-ben végre mi is csatlakozhattunk hozzá. De ne legyünk naivak: mindez végig az amerikai geopolitikai érdekek mentén történt.

A hidegháború alatt az USA-nak és a vele szorosan szövetséges Nyugat-Európának ütközőzónára volt szüksége a szovjet veszély minél távolabb tartására; ezt a szerepet Kelet-Európa kiválóan ellátta.

 A 90-es évekre Oroszország viszont jelentősen meggyengült, a korábbi kétpólusú világrend helyett rövid időre létrejött egy unipoláris állapot, ahol az Egyesült Államok lett a kizárólagos hegemón. És ebben a helyzetben már minél szűkebb mozgástérrel, minél jobban beszorítva akarták tartani Oroszországot. Katonai-geopolitikai szempontból, a saját érdekük felől nézve ez teljesen érthető is. De azt is tudomásul kell vennünk, hogy Oroszország, részben történelmi büszkeségből, részben saját jelenkori létezését féltve, ezt nem fogadta el. Ám az Egyesült Államok nem mondott le róla, és előbb Georgiában sikertelenül, majd pedig a jóval nagyobb Ukrajnában, jóval több sikerrel, létrehozott egy beékelődést az orosz érdekszférába.

Szó nincs az ukrán nép iránt érzett emberbaráti szeretetről vagy szolidaritásról. Ez egy kiváló mese, amit el lehet adni a széplelkű közvéleménynek. De ne higgyünk a meséknek.”

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner