„A hatvanhat évvel ezelőtt, 1956. november negyedikén az alvó Budapestre törő orosz tankok nem pusztán az ötvenhatos forradalmat tiporták el. Csörömpölésük közel kétszáz év magyar történelmének egyik legjellemzőbb zaja volt: a tágabb térségünket és az országot egyaránt fenyegető orosz imperializmus jelképe. A reformkor óta ugyanis a magyar politikai elit meghatározó része az ország biztonságát fenyegető tényezőként tekintett az orosz/szovjet hatalomra. (A kommunista diktatúra időszaka természetesen kivétel e főszabály alól.)
A reformkortól a dualizmuson át a rendszerváltásig és egészen a 2010-es évekig a magyar külpolitikai gondolkodás egyik legfontosabb eleme volt a cári Oroszországgal, a Szovjetunióval vagy annak széthullása után létrejött »demokratikus« Oroszországgal kapcsolatos gyanakvás vagy legalábbis óvatosság. Mint a mai évforduló is mutatja, joggal: száz éven belül két magyar forradalmat is orosz csapatok vertek le, az 1848-49-eset részben, az 1956-ost egészen. Ezért is nehezen érthető, hogy az Oroszország által indított ukrajnai háború megítélése miért okoz ilyen orientációs zavart a magyar kormányzatban és a magyar társadalom jelentős részében.
Ukrajna nemzeti kisebbségekkel, köztük a kárpátaljai magyarsággal kapcsolatos politikája az elmúlt években joggal váltott ki bírálatot, ez azonban aligha lehet ok a polgári lakosságot terrorizáló, az 1944-45-ös magyarországi és közép-európai példákhoz hasonlóan háborús bűnöket elkövető orosz hadsereg tetteinek relativizálására. Az állítólag a kisebbségek védelmében fellépő orosz hadsereg Kelet-Ukrajna orosz anyanyelvű településein jelentős számú orosz embert ölt meg, amiképpen a kárpátaljai magyar katonák sem az ukrán, hanem orosz fegyverektől esnek el.”
Nyitókép illusztráció. Fotó: MTI/AP/Jevhen Maloletka