Ne szórakozzon senki ezzel a fantasztikusan szép szakmával, a szólásszabadság pillérével!

„Ha valaki olvasta Balzac regényeit, akkor emlékszik egy bizonyos Vautrin nevű gazemberre, aki Balzac több regényében is felbukkan, s aki hol fiatalemberek mentoraként, hol spanyol papként, hol párizsi rendőrfőnökként mutatkozik. Kijár-e ugyanaz a tisztelet Vautrinnek, ami megilleti a fiatalokat nevelő tanítót, a hitéhez meggyőződéssel ragaszkodó papot vagy egy sikeres rendőrfőnököt, avagy nem, hiszen Vautrin csak látszólag tanító pap és rendőrfőnök, valójában egyik sem, csak egy ócska és veszedelmes bűnöző. De ugyanez a kérdés feltehető Tartuffe-öt illetően is: tiszteljük-e benne a mélyen vallásos, erkölcsös férfiút, avagy undorodjunk tőle, az erkölcstelen, minden aljasságra kész kalandortól?

A fenti kérdésekre, legalábbis az épelméjű ember számára, magától értetődő a válasz, s erre számított Molière is és Balzac is.

Csak azért kérdezem mindezt, mert napok óta, szakmán belül és szakmán kívül a fél ország azon gondolkodik, hogy kell-e válaszolnia egy újságírói kérdésre a politikusnak, avagy joga van megtagadni a válaszadást. A szellemi torna rendkívül léleképítő és izgalmas, csakhogy én előtte egy másik kérdést tennék fel. Jelesül azt, hogy – amiként Vautrin valójában nem tanító, nem pap, s nem rendőrfőnök – az éppen kérdezői pozícióba engedett, tolt vagy ajánlott személy valóban újságíró-e? Ugyanis az újságírás professzionális szakma, amelynek ugyanúgy megvannak a maga szabályai és feltételei, a műveléséhez szükséges és elengedhetetlen képességek, az etikai-morális elvárások, mindazok a tulajdonságok, attribútumok, amelyek valakit újságíróvá avatnak. Vagyis nem elég valakinek az ajtajára vagy a névjegykártyájára kitenni azt, hogy újságíró, nem elég a neve alá rendre odaírni ezt a foglalkozást, az összes többi valódi újságíró és az egész szakma megvetéseként és semmibe vételeként, nem elég valakinek egy mikrofont nyomni a kezébe, vagy leültetni egy klaviatúra elé, s főként nem elég, ha az illető mínuszos tartományba hajló IQ-val rendelkező mocskos szájú, alpári, trágár, obszcén, agresszív, eszement, ám a fennálló hatalom feltételek nélküli alattvalója, a morális minimumtól mentes, minden önreflexióra képtelen és kritikátlanul hűséges, elborult agyú propagandistája.

Szükség volna itt még egyéb tulajdonságokra is.

Így aztán nem értem, miről folyik a vita immár napok óta. Miért épp ez az eset dobta felszínre ezt a vitát? Hol vannak itt az újságírók? Miért neveznénk újságíróknak ama minden minőség alatti pártközponti faliújság beosztottjait, akik azért kapnak a közpénzből, hogy viselkedjenek minél mocskosabban, aljasabban, gazemberek módjára, vagyis nyugodtan hozzák eredendő önmagukat, s tegyék ennek megfelelően azt, amihez viszont tényleg értenek: a hatalom szerető védelmét élvezve és annak simogató árnyékába megbújva okádják össze azt, akire vagy amire megkapják a kilövési engedélyt.

Mert miután felmerült ugyebár eme mélykeresztény-mélynemzeti körben, hogy vajon kecskét dugjanak-e inkább, avagy egy polgármester asszonyt, ezt az intellektuális alternatívát az alábbi kijelentéssel oldották fel: »inkább egy kecskét dugnának meg, mert azt utána meg lehet enni.« Nos, akik ezt a mondatot megszülték, akik elmondták, akik ezen önfeledten nyerítettek, akik adásba adták, s akik mindezeket újságíróknak képesek nevezni, azok mind elhomályosult és elborult agyú, perverz figurák, akiknek fogalmuk sincs, mi az újságírás, ám akik ugyanezzel az erővel e mondat után nevezhetnék valamennyiüket szexológusoknak, zoológusoknak, avagy gasztronómiai szakembereknek.

És tessék szépen, komótosan ízlelgetve újraolvasni a fent idézett mondatot: meggyőződésem, hogy hosszú évtizedekre visszamenőleg a leghánytatóbb, legpocsékabb, legbarbárabb, legpogányabb, legbetegebb és legszennyesebb mondatról van szó, amely a köz terében elhangozhatott.

Hol maradnak most az elhatárolódók?

Tehát újságírók? Ne röhögtessük egymást, s tisztelettel kérem, ne szórakozzon senki ezzel a fantasztikusan szép, rettentően fontos és napról napra komoly felkészülést igényló szakmával, a szólásszabadság pillérével. Ami – legalábbis az én fogalmaim szerint – nem azonos a perverz gyűlölködéssel, a hatalmat kiszolgáló agitálással, uszítással és megfélemlítéssel.”

Fotó: Ficsor Márton