A nosztalgiába burkolózó liberális szubkultúra tagjai siratják az ifjúkorukat

„Mindig megdöbbenek azon, hogy akik a leginkább kritikusnak, formabontónak, eredetinek gondolják magukat, a leginkább földszintes közhelyeket képesek eredeti gondolatként elkönyvelni. Például: lehetnénk akár Csehország is. Hú, bazmeg, Csehország! Bárcsak Csehország lennénk! Ezt képes szülni az értelmiség? Egy nagyon szűk, nosztalgikus, harminc évvel ezelőtti érzületeibe szerelmes csoportosuláson kívül ki az anyám gondol ilyesmire? Ez esetben pedig Mucsának (és a Földművészeti Egyetemnek) igaza van, semmi szükségünk értelmiségre.

Aztán van az is, hogy Orbán tényleg elhitte, hogy vezetni tudná az Egyesült Államokat. Ehhez képest az Egyesült Államokat ma Anti bácsi vezeti, aki megijed a húsvéti nyuszitól, összetéveszti Ukrajnát Magyarországgal és Iránnal, valamint a képzeletbeli barátaival fog kezet. Micsoda minőségi különbség, miket nem gondol ez az Orbán!

A rendszerváltoztatás óta eltelt időszakban mindössze az derült ki, hogy egy liberális szubkultúra mégsem tudja irányítani az egész országot. Pech. Közben a világ nagyon más lett, a »Nyugat« délibábos varázsa is megszűnt létezni, a magyarok önbizalma nőni kezdett, és már nem csak a liberális szubkultúra kiváltságos tagjai tudnak hétvégente sztéket zabálni. Ez fáj nekik kurvára. Ezek a privilégiumok már nincsenek meg nekik, és a sztékzabáláshoz nem kötelező tartozék a mocskosul unalmas liberális dogmák emésztés nélküli ismételgetése, hogy a sztéket osztogatók hajlandóak legyenek a delikvenst odaültetni az asztalhoz.

A »parasztok« győztek, »Mucsa« győzött. Köszönik, jól elvannak, miközben a nosztalgiába burkolózó liberális szubkultúra tagjai siratják az ifjúkorukat. Belevénültek a lázadó pózba, ami teljesen testidegen már harminc éve, és ami ma már vagy komikus, vagy tökéletesen jelentéktelen. Empatikusabb pillanataimban (ezekből kevés van) még talán sajnálom is őket.”

Nyitóképünk illusztráció. Részlet az „Élni hívlak” című kampánydalból. Fotó: YouTube