Hogyan éljünk autokráciában?

„A Fidesznek az április 3-i választás nyomán ugyanúgy kétmillió-hétszázezer szavazója van és több oldali ellenzéke, mint 2010-ben. És már megint kétharmada. Közben tizenkét év telt el – az életünkből – és mintha egyre kevésbé értenénk az országot, amiben élünk, és amivé Magyarország napról napra válik. Történt mindez a soha nem látott pártok közötti együttműködés és a szintén soha nem látott civil tudatosság és megszerveződés körülményei között. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy másnap több a kérdés, mint a válasz, de most valóban érdemes lenne komolyan venni azt, hogy előbb a helyes kérdéseket kell megtalálni.

Az egyik legfontosabb kérdés az: hogyhogy nem láttuk? Talán Orbán sem látta, talán tényleg az utolsó napokban, vagy a választás napján dőlt el. De akkor is: hogyhogy egy ilyen cunami láthatatlanul közeledik? Persze, kinek a cunami, kinek az ekkora volt váratlan. Mindenesetre úgy tűnik, a demokratikus politikai oldal – jobb híján hívjuk így – egyszerűen képtelen hozzáférni a társadalmat alakító megannyi tényezőhöz, hatásmechanizmushoz. Sőt nem csak a ráhatás, hanem az észlelés képessége is hiányzik.

Én sem értem, miért, de meg kellene érteni.

Amit inkább érteni lehet, hogy Orbánnak ismét egy kitalált ellenség és egy kitalált konfliktus hozott sikert. Nem állt jól neki a békepárti és EU-szankciókat megszavazó szerep, de a kampány végére rátalált az új ellenségre: Zelenszkijre. Az ukrán elnök, aki Londonban is vezethetne emigráns kormányt, ehelyett Kijivben tartja magát és országát valódi, hősies küzdelemben, felhasználva minden számára elérhető eszközt, beleértve a nemzetközi nyilvánosságot. Pontosan érzékeli a Putyin-párti magyar vezetés húzódozását Ukrajna támogatásától, amit szóvá is tett, nosza, meg is lett az új orbáni ellenségkép. Eszerint az invázió alatt álló Ukrajna avatkozik bele a magyar választásokba, Zelenszkij pedig háborúba rángatja bele a magyar ellenzéken keresztül Magyarországot.”

Nyitókép: MTI Fotó: Vajda János