Bodóra várva

A karmester türelmetlenül vakargatta a tarkóját, amelyen vékony patakocskában folyt le a víz az inggallér mögé. A kövérkés, negyvenes férfi uralkodott magán, pedig legszívesebben letépte volna magáról az egész tulipiros hacukát zsinórostul-mentéstül, és keresett volna egy árnyas kocsmát a szomszéd utcában. Ehelyett bajszát pödörgette vagy fehér pálcájával hadonászott néha bosszúsan a levegőben, s csaknem felbotlott a vörös szőnyeget földig hajolva igazgató libériás inasokban. Halk káromkodással rendezték a nézeteltérést, igazából nem haragudtak egymásra, volt elég baja mindenkinek. Hiszen bármikor megérkezhet!

A lezárást jelző piros-fehér csíkos kordonokon is ragacsosra izzadt már a fafesték, a járókelők rezignáltan lépkedték át a léceket és siettek dolgukra, legfeljebb tisztelettel fejet hajtottak a régi bérház ajtajában álló matrónának, aki méltóságteljesen biccentett feleletképpen. Egyetlen kosztümje volt rajta, kissé kikönyökölt, de jó szabású darab, arcán kissé erős smink és elszántság, haja galambszürke kontyban. Körülötte népes családja, köztük már javakorabeli fia, öltönyben, nyirkos kezében mobiltelefont szorongatott, felváltva leste a kijelzőjét és anyja pillantását.

Az asszony kisvártatva fiára nézett és lassan bólintott. Hirtelen összesereglett a család, középkorú és fiatalabb nők és férfiak alkalmi ruhákban, öltönyben, de legalábbis zakóban, lenyalt hajú kisfiúk, csipkés galléros lánykák, némán körülállták a matriarchát.

A férfi kissé remegő kézzel tárcsázott – sokat nem kellett neki, gyorshívón volt az illető – és hallgatta a kicsengő vonal búgását.

Az idős hölgy a földre szegezte pillantását, halványzöld blézere hónaljánál sötét folt szivárgott át a műszálakon. Kezdett elviselhetetlenné válni a hőség, a kissé kopaszodó férfi megtörölte csatakos homlokát, és visszahelyezkedett várakozó pózba. A többi családtag szétszéledt, pár fiatal beszélgetni kezdett, az öregebbek dühösen lepisszegték őket. Elvégre Bodó úr bármelyik pillanatban itt lehet.

 – Nem jó. Elölről! Újra! – csattant a ceremóniamester hangja. A libériások újra feltekerték a vörös szőnyeget, majd vezényszóra ismét kiengedték. A karmester krákogott, intettek egymásnak, majd ismét elpróbálták, ezúttal zenére. Századszor, ezredszer, csak hogy történjen valami; végül ismét pihenőállásba merevedve verejtékeztek a napon.

A Szent Mókus templom harangja mély kondulással ütötte el a delet, a szomszéd utcából áthallatszott az ebédelni tartó irodistalányok csivitelése, ahogy alkalmi gavallérjaik peckes vagy éppen kakaskodó kíséretében átkeltek a kopott zebrákon, és elnyelte őket a látványkonyhák ebédmenü-forgataga.

A férfi esdekelve nézett anyjára, aki ismét bólintott. Tárcsázás, várakozásteli csend, újabb foglalt jelzés. Az idős hölgy eltörődötten támaszkodott neki az ajtófélfának. Az egyik trombitás kiköpött, kiérdemelve a karmester gyilkos pillantását. Társa szendvicset vett elő, a Jóisten tudja, honnan, és félig elfordulva főnökétől majszolni kezdte nagy titokban. Pechjére leesett néhány morzsa, és bélpoklos belvárosi galambok ereszkedtek le a közeli ház ereszéről, hogy részeltessenek a lakomában. Pisszegés, halk, de goromba rendreutasítás, a félig megevett szendvics visszakerült oda, ahonnan vétetett, a vöröslő arcú trombitás pedig bűnbánóan törölgette szája szélét, míg társai irigykedve nézték.

Most már a karmester tekintgetett egyre gyakrabban türelmetlenül az asszonyra, aki csak akkor mozdult, ha a munkából hazaténfergőknek kellett utat adni a házba, egyébként üres tekintettel bámult maga elé a kapuban. Lassan fellélegezhetett a személyzet: a nap odébb kúszott és árnyékba borult az utca, noha az aszfalt forró lehelete még előcsalt néhány megkésett verejtékcseppet.

A fegyelem is lazulni kezdett, az emberek kis csoportokban beszélgettek unottan, a szomszéd csehónál pedig hangos robajjal felhúzták a rolót, készülve az éjszakára.

A karmester megpödörte bajszát, megsercegtette félnapos borostáját kékre beretvált állán, majd férfias határozottsággal, de némi tapintattal az asszony elé állt.

 – Hölgyem, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de mindjárt lejár a munkaidőnk, tudja…

Amaz ráemelte fátyolos tekintetét, majd némán intett fiának.

 – Még egyszer, utoljára – mondta a zenésznek, aki alázatosan fejet hajtott. Az asszony maga vette kézbe a telefont, és tárcsázta újra a számot. Feszült figyelem övezte minden mozdulatát.

A telefon kicsöngött. Többször egymás után, sokszor. Már azon volt, hogy kinyomja a telefont, amikor egyszer csak a recsegő vonal végén kásás férfihang szólt bele.

 – Na, mi az, halló?

 – Jó napot, itt özvegy Barna Félixné.

 – Na. – a hangsúly lustán emelkedett a kurta szócska végén.

 – Bodó úr?

 – Ige’. Bodó Béla hidegburkoló, mit akar? – kis méltatlankodás érződött a hangból.

 – Jaaa, hogy maga az! – enyhe, nagyon enyhe zavar a telefon Bodóbbik végén. – az volt, hogy így… megellett a macska, azt’ nem t’ok menni ma.

 – De mindent úgy csináltunk, ahogy kérte! – csuklott el az asszony hangja – itt van a vörös szőnyeg, az egész család, a rezesbanda, minden!

 – Őőő… a rezeseket nem szeretem, me’ így benyilall a fülem és nem tudok dógozni! – vágta rá a mester némi tétovázás után – legközelebb a Metallicát szervezzék le unplugged koncertre. És tudja, a kávét két cukorral!

A nőben ekkor, ki tudja miért, felhorgadt emberi méltósága valamiféle maradéka, és kihúzta magát, hangja szinte pattogott.

 – Maga két hete ígérgeti, hogy jön, mi minden nap várjuk! Hát mégis ezt hogyan képzeli?

Villámcsapás futott át az asszony körül, a fia a fejét fogta, a kicsik felzokogtak, a szomszéd utcában megszólalt egy autó riasztója, a kerületből menekíteni kezdték a nőket és a gyerekeket. Egy pillanatra Bodó úr is megdöbbent, majd annál vehemensebben válaszolt:

 – Nem érek én rá magukra! Tele vagyok melóval! – kiabált a telefonba –

Csattanás, majd a „foglalt” sípszó szomorúan, hosszan búgdosott az alkonyi városban.