„Eddig azt hittem, hogy a térdelés-kultúráját csak és kizárólag az a bűntudat tartja mesterséges köldökzsinóron, amit az egykori gyarmattartó társadalmak ma élő csoportjai éreznek őseik cselekedetei miatt. Tényleg nehéz lehet szembesülni az izgalmas családfakutatások során azzal, hogy az ük-ükapuka Afrikában vagy az ázsiai szigetvilág valamelyik kicsiny szegletében térdre kényszerítette, rosszabb esetben legyilkolta a bennszülötteket. Könnyfakasztó és borzalmas érzés azt olvasni, hogy a dédipapa rabszolgákat tartott. Ám a foci EB-t végig követve és látva azt, hogy a Wembleyben az angolok kifütyülik más nemzetek himnuszát, majd a saját fekete játékosaikat rasszista rigmusokkal gyalázzák, amikor nem megy a foci, rá kellett ébrednem arra, hogy a térdelés bizony a jelennek (is) szól. Sokat kell még térdepelni nyugaton az ott felerősödő rasszizmus miatt.
A döntő után a híreket olvasva végleg »megvilágosodtam«: az úgynevezett nyugati nyitottság álom csupán, a tolerancia rég nem arról szól, amiről kellene. A multikulturális társadalmak hirdetői álszentek, hisz a rasszizmus (és az antiszemitizmus is) sokkal nagyobb tehertétel ott, mint nálunk Közép-Európában, ahová előszeretettel mutogatnak. Elfogadás, nyitottság, tolerancia, érzékenység, tisztelet – ugyan! Milyen angolok azok az angolok, akik tapsolnak a térdelésnél, majd kifütyülik a dán himnuszt, elverik az olasz – nekik digó – szurkolókat, majd halálosan megfenyegetnek olyan színesbőrű játékosokat, akik kihagyták a tizenegyeseket? Szerencsétlenek, hisz még a maguk 18 évével szinte gyermekek, most meg azzal kell szembenézniük, hogy rasszista módon »lemajmozzák« őket a saját szurkolóik a közösségi oldalakon.”