Nem kéne inkább arról beszélgetnünk, miként vigyázzunk sokkal jobban a gyerekeinkre?

„»A maszkulin és feminin viselkedésformák elsősorban a két nem kapcsolatában – rendszeres kommuni­kációjában – jelennek meg, így az anya önmagában – férje nélkül – nem megfelelő modell gyeremeke számára (…) Ha egy válás után évek múlva a gyermek magatartásában megjelennek a deviáns elemek, szakember legyen a talpán, aki megállapítja, hogy ezek mennyire tulajdoníthatók az öröklött genetikai struktúrának, az apa hiányának, illetve a válás tényének, vagy éppen az anyai jóslatok pszichológiai következményeinek« – írta Ranschburg Jenő.

Ha az anyai és apai minta együttes jelenlétének fontossága a gyermekek egészséges lelki fejlődése tekintetében tudományosan is igazolt és ennyire egyértelműen fontos, felmerül a kérdés, hogy:

– jó-e, helyes-e azzal kísérletezni, hogy egyedülálló felnőttek, akik mellett nincs jelen az ellenkező nem társként /vagy eredendően meddő, azonos nemű párok neveljenek/ eleve pszichológiai hátrányból induló, azaz biológiai szüleiket teljesen vagy részben nélkülöző gyerekeket?

– jó-e, helyes-e, hogy egy olyan társadalomban, ahol a gyerekek sokasága nő fel csonka családban, olyan szexuális viselkedési formákat kínáljanak – a saját kétpólusú családi minta hiányából fakadó pszichés deficit mellett – normálisként feltüntetve a gyerekek számára, melyek ugyancsak nélkülözik az elemi családok nemi sokszínűségét (értsd a férfi és női minta együttes jelenlétét)?

Ráadásul ugyancsak Ranschburg Jenő fogalmazta meg 1990-ben az alábbi, ma talán még inkább érvényes állítást:

»Szinte közhely, hogy napjainkban a gyerekek biológiai fejlődése meggyorsult, a pszichológiai érés viszont lelassult. Azt tapasztalom, hogy a tizennyolc-húsz-huszonkét éves fiatalok jelentős része pszichológiailag éretlen.«

Mindezek tudatában nem kéne inkább arról beszélgetnünk nekünk, felnőtteknek, hogy miként vigyázzunk sokkal jobban a gyerekeinkre, unokáinkra, hogy esélyük lehessen egy kiteljesedett életre, amit tovább tudnak majd adni?”