„Tisztázzunk valamit: én, de már az anyukám is nőként tudtunk érvényesülni a saját szakmánkban! Mindketten a csúcsra jutottunk - anyukám, Kopp Mária nemzetközileg elismert professzor volt, tanszékvezető a Semmelweis Egyetemen. Nem lett akadémikus, de nem azért, mert nő volt, hanem, mert a pszichológia egy zárt szakma, az Akadémia pedig egy zárt közösség volt.
Én pedig a dokumentumfilmes világban, a civil életben haladok előre: vezetőként, rendezőként - soha nem tapasztaltam, hogy bárki lenézett volna, nem fogadott volna, fintorgott volna rám. Pedig a politika, újságírás, filmezés, mozgalmárkodás elég vad és férfias világok!
Van az, hogy az embert ostromolják, mint a mézet körüldongó méhek. Előfordultak ebből kellemetlen élmények - anyukámnak is, nekem is. Például, amikor a házas főnök udvarol, az rossz. De! Anyukám megtanított, hogy kell az ilyen helyzeteket kezelni, hogy kell lelépni, elutasítóan viselkedni, ellenállni a kísértésnek. Meddig lehet elmenni? Hol a határ? Hogy kell kikérni magamnak, hogy előttem szépen beszéljenek és viselkedjenek az emberek!
Ez egy nagyon fontos tudás és ahhoz, hogy egy nő a magánéletében, munkájában, de bárhol érvényesülni tudjon. Erre kellene megtanítani mindenkit!
Apám pedig széppé és magabiztossá szeretet. Azóta is az ő rajongása segít, hogy ne adjam alább és mindig higgyek magamban!
Volt persze olyan, amikor még csitri voltam, kezdő újságíró, hogy a rossznyelvek összehoztak ezzel-azzal és úgy próbálták beállítani, hogy a sikerem mögött egy férfi van, de ezt is meg kell tanulni kezelni!
A bókoknak van előnye is, megerősít. Nekem, mivel megbuktattak, kirúgtak az iskolákból - barátokkal és bókokkal tudtam összeszedni magam.”