Egy biztató szó, egy erőt adó szalagcím, egy bátorító mondat csodákra lehet képes, ennek ellenkezője pedig az élettől is elveheti valaki kedvét. Jó esetben üzenetet tudunk küldeni, hogy hazánk fiai és lányai, sportcsapataink nem csak akkor fontosak nekünk, ha sikert sikerre halmoznak, hanem akkor is számíthatnak ránk, amikor nem minden tökéletes.
Sosem felejtem el a mondatot, amely élsportolónőnkről szólt –nevét még véletlenül sem írom le, mert annyira méltatlan volt a róla írt cikk egy országos lapban. Az írásban azt taglalták, hogy bajnoknőnk azért teljesíthetett rosszabbul, mert lehet, hogy »nehéz napjai« voltak. Ezt olvasva a fizikai rosszullét fogott el annak idején.
Most korszakos bajnoknőnkről, a sokszoros olimpiai és világbajnokról írták a sportújságban, hogy »megúszta a kiesést«, nyilván szójátéknak szánva a »megúszta« szót, hiszen egy úszónőről van szó. Miközben nem »megúszta« a kiesést, hanem olimpiai döntőben van! SZERETNE A CIKKÍRÓ BÁRMIBEN IS OLIMPIAI DÖNTŐBEN LENNI! De, hogy a magam nevében beszéljek: én biztos, hogy szeretnék! Bármikor és bármiben!
Bántó olvasni, hogy micsoda indulatokkal támadnak sportolókat a visszalépésük, sérülésük, vélelmezett kudarcuk után!
»Kár volt kimennie, ha visszalépett!« »Mennyibe került ez nekünk?!« »Miért van ott, ha nem bírja!« –olvasom az ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket, sajnos TÖMEGÉVEL!
Aki a kényelmes foteljéből megenged egy bántó megjegyzést, tudja-e egyáltalán, hogy mit tesz pontosan? Csak érintőlegesen tartozik ide, de ismerek olyan kislányt, akinek belebetegedett abba, hogy egyszer nyilvánosan »lekövérezték«. Bizony, ő még felnőttként is a démonaival küzdött, miközben a nyilvános megjegyzés írója már nyilván régen elfelejtette az egészet.
Azok, akik még az ágyban aludtak, amikor sportolónk már a pályán gyakorolt, belegondoltak-, beleéreztek-e abba, hogy egy amúgy is élete álmát –sérülés miatt- feladó sportember mit érez akkor, amikor azt hallja, hogy kár volt őt kivinni Japánba?! Érzi-e a nagy bajnok, hogy »csak akkor volt jó«, amikor világraszóló sikereket ért el, most viszont már bele lehet rúgni?! Erőt meríthet-e egy csapat a nem várt vereség után a feléjük záporozó »szégyen«, »égés«, »minősíthetetlen« szavakból, vagy esetleg az elmúlt évek küzdelmei és a sikeres kvalifikáció után esetleg megérdemelnének egy »hajrá«, gyerünk«, »fel a fejjel« biztatást?! Ez itt a kérdés, no meg itt van a leírt szó ereje és felelőssége!