Beszari balosok, bevállalós jobbosok

„Feltűnt eddig valakinek, hogy mennyivel gyakrabban, mennyivel több jobboldalai politikus, publicista, színész, zenész, közéleti személyiség bukkan fel az ellenzéki médiában, mint fordítva? És nem, nem azért, mert a kormánypárti csatornák ne engednék be az ellenzékieket. Természetesen könnyű és kényelmes ezt a hazugságot (is) eladni a híveknek. Diktatúrázni, temetni a sajtószabadságot. Mindezt persze úgy, hogy az ellenzéki médiumok élnek és virulnak, a kutya sem háborgatja őket. Ők maguk teszik ki rendszeresen az ablakba, hogy milyen sokan olvassák őket, hogy milyen népszerűek, és persze hogy a jobboldaliakat senki sem nézi, olvassa. Aztán a következő pillanatban sírnak, vonyítanak, hogy el vannak nyomva, hatalmas a médiaterror, az emberekhez nem jutnak el az ő híreik, csak a kormánypropaganda, blabla, blabla…

Emellett a nyilvánvaló hazugság mellett egy másik narratívát is tolnak: valóban azt is igyekeznek elhitetni a szavazóikkal, hogy a kormánypárti újságok, tévék, híroldalak nem kérdezik őket, még a mikrofonok közelébe se mehetnek. És persze a szavazóik ezt is bekajálják. A valóság ezzel szemben az, hogy az ellenzéki szereplők nagyon is tudatosan, direkt nem mennek be a kormánypárti televíziókba. Nem nyilatkoznak a kormánypárti lapoknak. Szóba sem állnak a kormánypárti riporterekkel. És a maguk politikai-taktikai szempontjából ez valójában teljesen érthető is.

Mert lássuk be: a Pesti TV vagy a Hír TV melyik nézőjét tudná meggyőzni valamelyik ellenzéki figura arról, hogy a migráció jó, a gyerekeket érzékenyíteni kell az LMBTQ-propagandára? Hogy adókat kellene emelni, hogy zsidókat listázni nem antiszemitizmus? Hogy nyakunkon a klímakatasztrófa, hogy a nemzeti szuverenitásunk feladása jó dolog, éljen az Európai Egyesült Államok. Mit is tudna mondani a vele eredendően nem szimpatizáló választóknak az olyan ellenzék, amelynek nincs valós programja, víziója, hanem kizárólag a hatalomvágy hajtja, ennek megszerzésére pedig csak a globalista baloldal szervilis kiszolgálásával, a magyar választásokba való durva nemzetközi beavatkozással lát esélyt. És mivel nincs valós mondanivalója, ezért csakis toposzokat, borzasztó egyszerű, zsigeri érzelmekre ható üzeneteket ismételget, hergel és lázít, amire, kétségtelenül, létezik egy valós választói igény.

Mivel az évek alatt ezzel a módszerrel sikerült tökéletesen polarizálni a társadalmat, eléggé kialakultak a határvonalak is. A józan eszüket, a saját érdekeik belátását, a normális gondolkodást, általában a gondolkodás luxusát el nem vesztett választókra nem hatnak a lázítások, csúsztatások, nettó hazugságok. Hiába mennének be vendégnek valamelyik műsorba, felbüfögni ugyanazokat a szlogeneket, semmilyen új szavazót nem nyernének vele. A sajátjaiknál viszont mindig negatív hatása van; rendre megharagszanak rájuk, ha nyilatkoznak egy jobboldali újságírónak, ha »be merészelnek menni« egy kormánypárti tévé stúdiójába.”