Merkel tévedése

„Nem is csak arról van szó, hogy a lengyel és magyar kormány álláspontjában nincs semmi méltánylandó, hanem még valamiről: e rezsimek dinamikájáról. Az eddig mondottakkal szemben lehetne arra hivatkozni, hogy a nyugati hatalmak annak idején, Sztálin halála és különösen Hruscsovnak a kubai válságban való meghátrálása után rengeteg kompromisszumot kötöttek a szovjet blokk országaival. Csakhogy azokat a kompromisszumokat olyan diktatórikus rendszerekkel kötötték, amelyek a kubai válság óta lemondtak a terjeszkedésről, az offenzíváról. Ha különböző formákban és időbeli hullámzásokkal is, egészében véve a kommunista rendszerekben enyhült a belső elnyomás, külsőleg pedig visszavonulóban voltak, normalizálták nyugati kapcsolataikat, és ezt honorálta akkoriban a Nyugat.

Orbán viszont folyamatos offenzívában van belsőleg is, amikor a még megmaradt autonómiák szisztematikus felszámolásán dolgozik, és emellett újabb meg újabb terjeszkedési próbálkozásokat tesz nemzetközi szinten. Keleti diktatúrákkal barátkozik, befolyást szerez a nyugat-balkáni országokban, és folyamatosan építi a Fidesz szövetségi kapcsolatait szélsőjobboldali pártokkal a régi tagállamokban. Márpedig egy ilyen rezsimet minden engedmény további offenzív törekvésekre sarkall. Ennyiben lehet indokolt párhuzamot vonni a náci rendszer egykori nyugati kezelése és az Orbán-rendszerrel kapcsolatos nyugati, kiváltképp német politika között.

Orbán Magyarországa súlyát tekintve persze nem mérhető sem a náci Németországhoz, sem az egykori Szovjetunióhoz. Nemzetközi terjeszkedési lehetőségeit és hatását azonban nem helyes lebecsülni. Orbán maga és követőinek köre azt hirdeti, hogy amit ő képvisel, az a liberalizmus utáni nemzetközi korparancs. Sokan vannak Európa-szerte, akiknél ez nyitott fülekre talál. Orbán példakép az egész európai szélsőjobb számára, tehát veszélyesebb annál, ami Magyarország méreteiből következne.”