Egyetlen, nemzetközi párttá vált az ellenzék

„2018-tól kezdve egyre inkább egy nemzetközi koalíció támadja a magyar kormányt, sőt valójában Magyarországot. Az ellenzéki pártok nem mások, mint ezen erő egyszerű hazai leképződései. Összeállásuk létrejöttéhez két dolog felismerése kellett. Rögtön az első, hogy az ellenzéki pártok támogatottsága külön-külön nem elegendő a kormányváltáshoz, ugyanis 2010 és 2020 között létrejött egy össztársadalmi, nemzeti karakterű »történelmi blokk«, amely Orbán Viktor mögött áll – megpróbálják hát együtt, ami természetesen elvfeladással, programtalansággal és eszmei kiüresedéssel jár. Ez a leglátványosabb negatív következményekkel a Jobbikra volt, amely a 2015–18-as »néppártosodás«, majd méginkább a Jakab-elnökség alatt vesztette el a lelkét, ám ugyanekkoriban az LMP is betagolódott a posztkommunista–neoliberális dominanciájú összellenzékbe.

A második, hogy az ellenzéki pártok önmagukban, hazai erejükből képtelenek kivitelezni a kormányváltást, különösen reménytelen volna együttes kormányzásuk (stratégia-, tudás-, tapasztalat- és káderhiány miatt) – ennélfogva külországokra (Németország, USA), globális struktúrákra (Soros-hálózat) és uniós fórumokra (Európai Unió Bírósága, LIBE-bizottság, OLAF) számítanak, minduntalan külső segítségre sandítva. A magyarországi ellenzék kvázi-egységes »nemzetközi párttá« válását mi sem demonstrálja jobban, minthogy budapesti és brüsszeli képviselői gyakorta mintha nem is idehaza, hanem külföldön szeretnék megnyerni a választásokat, amit bizonyít, hogy milyen reménykedő lelkesedéssel képesek üdvözölni egy-egy külső impulzust (Biden megválasztása, Clooney-nyilatkozat, a Fidesz [önkéntes] európai néppárti tagságának felfüggesztése, uniós eljárások) és mekkora keserűséggel veszik tudomásul, ha csalatkoznak vélt vagy valós támogatóikban. (...)

A 2010-es és 2014-es választásokon rendszerek között kellett választani, a 2018-ason már egyre inkább korszakok között. Az összesen 1945 és 2010 között érvényesülő progresszív korszak (benne a 45 évig tartó kommunista, majd a 20 éves posztkommunista–liberális rendszerrel) leváltásának lehetősége egy önelvű, nemzeti/konzervatív korszakkal egyre inkább valósággá válik. Ezért olyan elkeseredett a belpolitikai csatározás. A 2022-es választások előtt másfél évvel a kívülről irányított progresszív pártok egységesülése ugyanolyan természetesnek mondható, mint a belülről vezérelt nemzeti erők szilárdsága. Az arcvonalak felálltak egymással szemben.”