Szabályosan kivégeztek minket – Nem kegyelmezett az MSZP-SZDSZ házaspár a nemzeti újságírásnak

„Egyértelmű, hogy az MSZP-SZDSZ 1994-es nagyarányú győzelméhez a balliberális sajtó jelentősen hozzájárult.
Az egykori elnyomóik, az ávéhások, pufajkások trappoló csizmáit az emberek többsége visszaszavazta. De visszahozta azt a kommunista, technokrata réteget is, akik már a rendszerváltásig szétrabolták magukat. Mondjuk ki, a szabadságnál, a parlamentáris demokráciánál és a szovjet megszállók eltűnésénél többet nyomtak a latba a hazug ígéretek — a 3.60-as kenyér, az 5 forintos sör, az ingyenes patika, a szociális segélyek emelése —, mint az önállóság, a vállalkozás szabadsága.

A kamikáze-kormány szétverte önmagát. Nem vette komolyan az őket támogató sajtót, inkább kacérkodott a balliberális sajtó cápáival.

A rádiósok kirúgása utáni kékszalag tüntetés, annak megszűnni nem akaró sajtóvisszhangja meghozta hatását. Az országgyűlési választások májusi első fordulója kétségkívül a szocialisták és szabaddemokraták hatalmas előnyét jelezte. A jobboldali politikai erők feladták a  küzdelmet, holott sokkal kevesebb hibát követtek el a kormányzásban, mint azt állították. A televíziósok jelentős része a bőrén érezte, hogy nem babra megy a játék. A négy éve tartó sajtó-és szólásszabadság idején, a balliberális média túlsúlya ellenére, most ismét uralkodóvá vált az újságírók egzisztenciális fenyegetettsége. Még a választások előtti utolsó hetekben össztűz irányult  a nemzeti, rendszerváltoztató újságírókra a politika és a balliberális sajtó irányából. Például Solt Ottilia szabaddemokrata országgyűlési képviselő a Beszélőben a többi között ezt írta: »… mi lehet a vár, és ki a török. A magyarság a vár, s a török a gonosz sajtóklikk, a magyarság ellensége. Csak hát a dolgok jelenlegi állása szerint Stefka Titusznak legfeljebb arra van esélye, hogy a várvédőket rántsa magával.«

A kirúgandók listája…

A Magyar Televízióban a belső ellenségeink már 1994 májusában terjesztették a kirúgandók és a megsemmisítendők listáját. A teljesség igénye nélkül álljon itt ez a néhány név: Chrudinák Alajos, Czigány György, Hajduffy Miklós, Kelemen Endre, Kocsis L. Mihály, Kővári Péter, Liebmann Katalin, Mátyássy Andrea, Moldoványi Ákos, Murányi László, Dr. Nahlik Gábor, Papp Endre, Pálfy G. István, Práger György, Simon V. László, Stefka István, Sugár András, Szalay Károly, Szőnyi G, Sándor, Várkonyi Balázs.

Akkor még nem tudtuk, hogy véresen komolyan gondolják. Ez a névsor aztán csaknem háromszázra bővült.”