Ének a spárgáról

„A spárga egy növény, melynek friss hajtásait szokták fogyasztani. Már aki szereti. A németek például imádják, de hát az ő gasztronómiai ízlésük – finoman szólva – kétes. A spárgát ún. »bakhátakba« ültetik és ilyentájt, áprilistól júniusig szedik. Kézzel. Gépesíteni nem nagyon lehet, hiszen válogatni kell a leszedendő hajtások között, szín és méret szerint. Így aztán az elkészített bakhátak között négykézláb vagy mélyen lehajolva, a ládát magunk után hurcolva kell dolgozni, röpke 10-12 órát naponta. Nincs rá jobb kifejezés: szar munka.

Német – bármit jelentsen is ez a szó a negyedik birodalomban – ilyen munkát nem vállal. Ha megfizetik, akkor sem, ha pedig nem fizetik meg, akkor meg végképp. Azt sem lehet elvárni, hogy a milliószámra beérkezett agysebészek finom ujjai e megalázó munkában kérgesedjenek meg. Az efféle nemszeretem munkára a 19. századig az volt a megoldás, hogy Afrikában négereket vásároltak a törzsfőnökökeiktől, nagy értékű üveggyöngyökért, ezeket elszállították a feladat színhelyére, ott OKJ-s tanfolyam keretében kiképezték őket és elvégeztették a munkát. A munkások motiválására aztán különböző – ma már nem comme il faut – módszereket alkalmaztak. Így született a blues zene és ezt nevezték rabszolgatartásnak.

Miután ez a eljárás tarthatatlanná vált, holmi világpolitikai kalamajkák okán, az innovatív britek azt a módszert választották, hogy a munkát helyben végeztették el, ahol a munkaerő volt, megspórolva a szállítási és etetési költséget. A munkások motiválásának erkölcsileg kétes módszerét pedig többnyire rábízták a helyi királyokra, maharadzsákra, törzsfőnökökre. A helyi királyok, maharadzsák és törzsfőnökök motiválására pedig ott volt a géppuska.
Ezt nevezték gyarmatosításnak.”