„Ez a rendszer azonban csak addig működött, amíg nem jött szembe egy valódi, hús-vér, pontosabban egy darabka DNS-ből álló ellenség. Amelyik fütyül a nemzetállami szuverenitásra, immunis a kultúrák harcára, aminek nem lehet óriásplakátokon üzenni, és amit nem lehet kétharmaddal az alkotmányban betiltani. Amivel szemben csak időben, jó előre átgondolt stratégiával, a nemzetközi tudományos közösséggel összefogva lehet(ett volna) felvenni a harcot.
Szóval jött egy pici vírus, és a párthülyék és kommunikációs szakértők által kiagyalt illúzió szétpukkant. És ami a helyén maradt, az a kőkemény valóság: a kormány az évtizedes gazdasági konjunktúra ellenére képes volt legatyásítani a kórházakat, a tudományos közösséget bottal verte el magától, a most hirtelen kulcsfontosságúvá vált digitális oktatás kiépítése helyett inkább műfüves stadionokra szórta el a százmilliárdokat. Miközben hónapok óta tudható volt, hogy Magyarországra is megérkezik a járvány, a kormány továbbra is migránsozással volt elfoglalva, a kiéheztetett kórházak pedig láthatóan felkészületlenül fogadják az első fertőzötteket. A kormányzat első emberei közben példát mutattak a népnek: Pintér Sándor belügyér vígan jattolt a koronavírusos marokkói kollégával, Orbán pedig egy Facebook-videó kedvéért (jó közel hajolva) bazsalygott a szerb kollégával.
Ezek után nem is volt nagyon meglepő, hogy a valóságban hogy is néz ki a gyakorlati vírusvédelem. A múlt hét végén ezrek kígyóztak a hegyeshalmi határátkelőhely előtt, akik bemondásra léphették át az országhatárt, a rendőrök (jobb esetben) csak annak mérték a hőmérsékletét, aki volt szíves bevallani, hogy járt Olaszországban. Mert a vírus Ausztriában nem fertőz, ugye. Még dühítőbb volt a szlovák határ: a túloldalon minden rendőrnél kézi hőkamera volt, kétnyelvű szórólapon tájékoztatták az autósokat a járványról, aki pedig nem odavalósi volt, azt szigorúan visszafordították. A magyar oldalon ellenben két rendőr unatkozott az út szélén, felőlük az jött be, aki éppen akart.”