Szivárványos hiszti

„Kövér Lászlónak nincsen szüksége védelemre, éppen elég csatát megjárt már ahhoz, hogy az ilyenektől ne sírja el magát. Nekünk, normális magyaroknak azonban nagyon is szükségünk van arra, hogy ilyen kijelentések vezető politikusok szájából, nyilvánosan elhangozzanak. Mert sokan vagyunk, akik egyetértünk azzal, hogy a homoszexualitás deviancia, hogy a gyermek nem élvezeti cikk és nem lehet az önmegvalósítás eszköze, hogy a világ rendje az, hogy heteroszexuális szülők – egy apa és egy anya – gyermeket nemzenek és nevelnek, és ami ettől eltér, az de­viancia. És örülünk annak, hogy Magyarország Alaptörvénye rögzíti, hogy család csak egy férfi és egy nő kapcsolatán alapulhat, és hogy törvény mondja ki, hogy homoszexuális párok nem házasodhatnak és nem fogadhatnak gyermekeket örökbe. De olyanok is sokan vannak közöttünk, akik ezt a véleményüket nem merik felvállalni, kimondani, mert attól félnek, hogy meghurcolják őket, hogy úgy rájuk ugranak, mint most Kövér Lászlóra az ún. civil szervezetek. Ezért is voltak fontosak Kövér László mondatai.

Igen: sokan vagyunk olyanok, akiket az üvöltöző, deviáns kisebbség homofóbnak bélyegez. Van egy rossz hírem az ún. LMBTQ (vagy LMBTI? Ki tudja ezt már követni?) közösség számára: többen vagyunk, mint gondolnák. És jóval többen, mint szeretnék. Mi azonban nem homofóbok vagyunk, hanem egyszerűen normálisak. És mi is jogot formálunk a szólásszabadságra, arra, hogy – ha már egyszer demokráciában élünk – mi is elmondhassuk a véleményünket bármiről – többek között arról, hogy mit gondolunk a homoszexualitásról és a homoszexuálisokról.

Egyszer fültanúja voltam egy beszélgetésnek, amelyben egy verbita szerzetest arról kérdeztek, hogy mit szólna ahhoz, ha a katolikus egyház megengedné, hogy a katolikus papok házasodhassanak. Erre ő azt válaszolta, hogy nem bánja, csak kötelezővé ne tegyék. Nos, valahogy így vagyunk mi a homoszexualitással: csinálja, akinek van hozzá gusztusa, de hagyjanak minket ezzel békén! Ne kényszerítsenek bennünket arra, hogy helyeseljünk, hogy ünnepeljük a »másságukat«, hogy tapsoljunk a rendezvényeiken, örüljünk annak, hogy a nyílt utcán demonstrálják az abnormalitást! Háborodhassunk fel azon, hogy rendezvényükkel évről évre elcsúfítják a Kárpát-medence legszebb sugárútját, és igényelhessünk egy olyan politikai döntést, amely végre egyszer ezt megtiltja nekik! Követelhessük, hogy ne sugározzanak kizárólag gyerekeknek szóló műsorokat sugárzó adón olyan filmet, ahol egy nyolc év körüli kislány arról mesél a kortársainak, milyen az élet az ő »családjában«, ahol két mama osztja meg a »család« mindennapjaival kapcsolatos feladatokat – ahogy történt ez a közelmúltban egy holland nyelvű belga adón! Várhassuk el a politikától, hogy megtiltsa a felvilágosításnak, vagy éppen érzékenyítésnek nevezett homoszexuális propagandát a kiskorúak körében! Hadd legyen hányingerünk attól az Európai Bizottságtól, amelyik szivárványszínű zászlót vetít a főépületére! És ha ők továbbra is közte­reinken ünneplik a homoszexualitást és más szexuális aberrációkat, valamint azzal tömik a gyerekeink fejét, hogy egy normális, nyílt társadalomban ezek a dolgok elfogadottak, sőt: a jelenlétük kifejezetten kívánatos, akkor ne csodálkozzanak azon, ha mi is megfogalmazzuk, és nyilvánosan elmondjuk a saját véleményünket a dologról – ha kell, akkor sarkosan.

Nem, nem párbeszédet akarunk folytatni, hanem szavakba öntjük és leszögezzük a saját értékeinket, és nem hagyjuk, hogy minket és a gyerekeinket ezektől megpróbáljanak eltéríteni. Gyermekeinknek pedig azt tanítjuk, hogy a dolgok normális rendje szerint az emberek férfiak vagy nők, és hogy szexuális és családi kapcsolat egy férfi és egy nő között jöhet létre; minden, ami ettől eltér, az abnormális. Summa summarum a véleményünket továbbra is megmondjuk, akár tetszik ez a Budapest Pride szervezőinek, az LMBTQ Szövetségnek, a belvárosi entellektüeleknek, a baloldali politikusoknak, a devianciát komoly pénzekkel is támogató lobbicsoportoknak és a brüsszeli bizottságnak, akár nem.”