„Nekem anno legalább valamiféle biztonságot adott, hogy meg voltam győződve arról, hogy az édesapám áll a jó oldalon. Hogy igaz ügyért került börtönbe, igazságtalanul. És bajtársaival valóban elkövette, amivel vádolták, a diktatúra ellen lázadók élére álltak. Az én apámat az elveiért, a politikai meggyőződéséért ítélték börtönbüntetésre, amit méltósággal el lehetett viselni, és én büszke voltam rá. De Szeged vezetőit a plakátokon köztörvényes bűnök elkövetésével, lopással, csalással, sikkasztással vádolják. Minden alap nélkül, kizárólag azért, hogy gyűlöletet szítsanak ellenük.
Aztán azon tűnődtem, vajon miféle generáció nő fel itt ebben az országban. Milyen társadalom lesz az, ahol a fiatalok hazugsággal és gyűlölettel szennyezett világban szocializálódnak? Milyen közösségek lehetnek már ma is azok, ahol a gyerekeket az iskolába menet osztálytársaik szüleinek rabruhás képe kíséri? Ahol már a gyerekközösségeket is a szülők politikai meggyőződése veri szét, és olyasmik teremtenek áthidalhatatlan szakadékot közöttük, amit valójában nem is értenek. Ahol a gyermekek abban nőnek fel, hogy a politikai ellenfelet gyűlölni kell, és vele szemben a legnemtelenebb eszközök is felhasználhatók. Ahol azt tanulják meg, hogy a politikai küzdelem nem demokratikus versengés, amely a tisztességes játék szabályai szerint zajlik, hanem élet-halál harc, ahol az ellenféllel szemben minden megengedhető.
És vajon miféle ócska, karrierista fiatalok szorgoskodhatnak a Fidesz ifjúsági szervezetében, akik pártutasításra a nevüket adják a hazug gyűlöletkampányhoz? Akik a személyes szebb jövőjük reményében magukra vállalják a csicskaszerepet, mások sározását, alázását.”