„Elindult az újabb nemzeti konzultáció, vele pedig a kvázi »örök jelenné« merevedett kis magyar »illiberális« állapotnak megfelelően az ismert kritikai diskurzusok is élesedtek.
Olyasmikre gondolunk, mint hogy a »nemzeti konzultáció kérdései nem adnak látleletet a magyar családok égető problémáiról«, »mérhetetlenül drága«, »ezek manipulatív kérdések«, »ennek semmi értelme«. Mindezeket az érveket a visszaküldési határidő lejárta után követni fogja a számháború, lesz egy kormánypárti szám az egyik oldalon, és lesz egy ellenzéki megkérdőjelezés a másikon. Minden ugyanúgy fog zajlani, ahogyan történt a korábbi esetekben.
Az nem kérdés, hogy a nemzeti konzultáció nem közvélemény-kutatás, ahogyan konzultációnak sem lehet nevezni. Az ellenzéki szereplők egy jelentős része mégis az előbbi szempontok mentén kéri számon a kormányt, miközben annak képviselői és beszélőfejei is már rég a „»elhatalmazás« és »legitimáció« kifejezéseket használják a 10 kérdés kapcsán. Ez annyit jelent, hogy nem egy reprezentatív kutatást kívánnak kivitelezni, nem a magyar társadalom családpolitikai prioritásait kívánják felmérni, hanem leginkább a kormányzat következő intézkedéseinek és normarendszerének megerősítését kérik azoktól a politikailag aktív válaszolóktól, akik visszaküldik ikszeiket.
Leíró értelemben azt állapíthatjuk meg, hogy mind a kérdések, mind a válaszok a magyar társadalom jelentős része esetében a vélt (orbáni) »józan ész« gondolkodásával kompatibilisek. (Gondolok itt arra, hogy például ugyan ki utasítaná el, hogy a beteg gyermeküket otthon ápolók nagyobb támogatást kapjanak, vagy hogy a kormány támogassa a gyermeküket nevelő nők munkavállalását). Számos további esetben pedig a magyar társadalom értékkonzervativizmusára, ha másképp nézzük - el nem ítélhető módon - családcentrikus mivoltára apellálnak. ”