„Korunkban a versek nem ütnek. (Ki a fene olvas verseket? Szerepét átvette a dalszöveg.) De Ady igen. Ady üt. Még ma is.
Ha a Mi urunk: a Pénz bármely versszakát olvassuk, érezzük, hogy olyan, mint egy buldózer. Csinálja bárki utána.
Egy ilyen nagyságot eltaszítani magunktól, kilökni a magyarságból, s odadobni azoknak, akik csak »magyarországiak«, egyszerűen bűn. Vétek. Hazaárulás.
Ady soha nem mondta magáról, hogy nem magyar. A legnagyobb marhaságai közt sem. (Ellentétben Kertész Imrével.) (...)
Nem! Ekkora zseniket nem adunk oda!
Ha odaadunk, a nemzetköziek joggal mondhatják: »Minden kimagasló teljesítmény nálunk van«. És igazuk is lesz. Mert Adyval szemben majd előrángat valami kínrímes papocskát, aki sosem beszélt csúnyán, 40 éves koráig nőt nem látott és minden hétvégén a kórusban énekelt.
Kincseket nem adunk oda. Ha koszos, sár rakódott rá, akkor letörölgetjük, megjegyezzük, hogy igen, sár volt rajta, igen, a hátán volt egy repedés, de az a miénk, és ti, büdös kozmopoliták ilyet sosem tudtatok felmutatni, és kenjétek a hajatokra a senkiházi nímandjaitokat Bródy Sándorral és Nádas Péterrel egyetemben. És te, negyedművelt »Szittyaharcos«, ebben ne akadályozd a magyarságot, hanem takarodj a sarokba kínrímet gyártani a háttérhatalomról meg a chemtrailről.
És még valami. Aki meg esetleg nem értené, hogy a világban fokozatok vannak, és nem mindegy, hogy valaki amit mond, mikor, milyen körülmények közt, milyen hátszéllel, vagy hátszéllel és elvárással szemben mondja. Magyarul, hogy egy mondatot, egy hozzáállást nem lehet kiragadni a saját korából, annak elárulok egy érdekességet.
1906-ban azért adtak a fizikai Nobel-díjat, mert bebizonyították, hogy az elektron részecske. Harminc évvel később ennek a tudósnak a fia azért kapott Nobel-díjat, mert bebizonyította, hogy az elektron hullám.”