„Ha az erős, keresztény Magyarország elbukott is, Szent István-napunkat azért minden évben megünnepeltük. Ameddig hagyták. Az 1848–49-es szabadságharc leverésétől a kiegyezésig már ezt sem tehettük, hisz Szent István király a független magyar állam szimbóluma volt. (A két világháború között ez a megemlékezés kibővült. Szent István napján azontúl már a megcsonkított országra is emlékezett a nemzet.)
A Szent Koronát sem kímélték az elszaladt évszázadok. Az »ő« hányattatott történetét is jól ismeri a magyar ember. Az a magyar ember, akinek azt is látnia kellett, hogy nem mindenkinek tetszett, amikor mai helyére, az Országház kupolacsarnokába került a többi koronaékszerrel együtt. Gúnyolták, sőt vad gyűlölettel beszéltek róla. Ezek a gúnyolódók azok, akiknek minden útjukban van, ami magyar, ami nemzeti, ami történelmünk fényes oldalához tartozik. Akik még a történelemérettségit is eltörölnék, hogy meg ne maradjon bennünk, kik voltak nagyjaink, ki volt Szent István, mit köszönhet neki a kereszténység, a nemzet.
Ezen a napon lépjünk át rajtuk, csak a szent király legyen előttünk, meg az ő intelmei fiához irgalmasságról, imádságról, türelemről, hitről. Hiszen – ahogy írta – ezek nélkül »nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Ámen«”.