Megtaláltuk a közös pontot Weöres Sándor és Donald Trump munkásságában

„Szóval itt tartunk ma. A frappánsnak szánt mondatok agyzsibbasztó áradása megállíthatatlannak látszik, miközben végképp lebomlik mindenféle gátlás azt illetően, hogy mit nevezhetünk regénynek, elbeszélésnek, versnek, aforizmának, agymenésnek, humorkodásnak, egyperces novellának, és úgy egyáltalán irodalomnak. De nem is lenne ezzel semmi gond, ha nem lenne az egész műfajtörténeti világújdonságként és egyfajta coolforradalomként reprezentálva, meglehetősen görcsösen. És nem kellene ismét végighallgatni, hogy ez a Twitter-próza majd visszaviszi az olvasók tömegeihez az irodalmat újra, kiüti az elit kritikusok és irodalomcsinálók kezéből a varázspálcát, és olyan népszerűséget és demokráciát hoz az írott szónak, amit soha nem láttunk még. Az igazság azonban az, hogy az internet mint publikációs közeg ez esetben sem a minőség, hanem a mennyiség forradalmát hozta el legfeljebb, s általa az irodalom látókörének tágítása, a bemerevedett határok feszegetése helyett a populáris kultúra trendmániája köt abszurd módon termékeny házasságot az emlékkönyv- és falvédőszövegek poétikájával. Legalábbis az alapján a tucatnyi válogatás alapján (mert válogatásból is természetesen Dunát lehet rekeszteni), amit sikerült elolvasni, sajnos ez a kép rajzolódik ki nagyjából. A Hemingwaynek maszkírozott ismeretlenre mindehhez csupán reklámfiguraként van szükség.

Ugyanakkor nem teljesen egyirányú a dolog: az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb kísérlete éppen ellenkező előjellel bukkant fel. Nem az irodalmat akarta letömöríteni tweet hosszúságúra, hanem létező tweeteket igyekezett – maró iróniával, nyilván – irodalmi művekké kibontani. Donald Trump fentebb már méltatott tweetjeiből nemrégiben megjelent (Rob Sears gondos szerkesztői, már-már szerzőtársi közreműködésének hála) egy verseskötetté szervezett válogatás. The Beautiful Poetry of Donald Trump, szól a cím (és a borítón Dylan Thomasként könyöklő „szerző” képe is egy mélyütéssel ér fel), s a versek mindegyike, azon túl, hogy önmagában is elragadó, sorról sorra jegyzetelve kerül az olvasók elé, hogy ha véletlenül azt gondolná, ilyen nincs, azonnal megbizonyosodhasson róla, nagyon is van – az összes szöveg valóban Trumptól származik.

Nem tudom, hogy amikor egy-másfél évtizeddel ezelőtt mindenki euforikusan vallotta (már akit érdekelt ez az egész egyáltalán), hogy az internet és az irodalom egymásra találása nem lehet semmi más, csakis egy gyümölcsöző új korszak kezdete, bárki is ilyesmire gondolt-e vajon. Aligha. Mindenesetre – az instaköltészeten és a twitterature-ön túl – ennek az egyre kevesebb jóval kecsegtető szimbiózisnak az egyik legüdítőbb színfoltját kétségtelenül Trump versei jelentik.”