Nyugati kettős mércék – és neveltjük, Orbán

„A progressziónak csúfolt, egyébként szimpla túlfűtött antiorbánizmus még mindig nem kívánja elfogadni azt, hogy a Nyugat – ha nem is krízise, de – új rendje lehet »felelős« a kelet-európai fordulatokért. Eleve a hidegháborút követően azzal kezdődött (vagy inkább folytatódott) a Nyugat és a Kelet viszonya, hogy az utóbbiaknak az előbbiek követőinek kellett lenniük, konszolidálódásuk és sikerük kulcsát a »nyugati« minták elfogadásában láttatták. Pedig az EU-kormányzás szociokulturális mintáiban olyan egyenlőtlen, hierarchikus, hatalmi és kirekesztő mechanizmusokat lehetett beazonosítani, amelyek a korábbi koloniális és birodalmi történelmek jellemzői voltak. 

Böröcz József magyarul 2018-ban megjelent könyvében mindezt más oldalról így fogalmazza meg: »Az „európai” regionalitást megkönnyíti a szimbolikus földrajz azon Európa-központú modellje, amely a Nyugat-Európa társadalmai által a világ nagy része fölött gyakorolt gyarmati uralom amorális geopolitikai-geoökonómiai tényeit legalább a tizenkilencedik század közepe óta rögzült, kvázi-morális alá-fölérendeltségi kategóriákra fordítja le. E fölfogás egyfajta, szilárdan meggyökeresedett nyugat-európai egyediség (amelyre szinte mindig fordított szinekdoché reprezentációval mint »európaiságra« hivatkoznak), a nyugat-európai szubjektumban felülmúlhatatlan módon összpontosuló felvilágosult ész és erkölcsi jóság olyan hierarchiáját tárja a világot benépesítő kultúrák elé, amely hierarchia csúcsán Nyugat-Európa található.«

Ennek ellenére a korábbi kelet-európai vezetők szolgai módon igyekeztek követni a »nyugati mintákat«, amelynek egyik velejárója volt a szuverenitás folyamatos feladása – hol az uniós »szintnek«, hol a transznacionális (a profitot az anyaországba exportáló) vállalatok kedvéért. A Nyugatnak erre irányuló kritikája az elitek részéről évtizedeken át rasszizmusnak, idegenellenességnek és természetesen nacionalizmusnak lett bélyegezve.