Újra kereszténydemokrácia

„Európai Unió intézményi válsága, a tengerentúli változások és a polgárok közt végzett közvélemény-kutatások bizton feljogosítanak minket egy effajta jóslatra, amelyhez minél előbb alkalmazkodni kell. Ezzel szemben léteznek és szaporodnak az illiberális demokráciákon túl – amelyek nem feltétlenül billenek át a demokráciából a diktatúrába – az eddigi társadalmak alaplogikájával ellentétes rendszerek. Sok helyütt már a valóságban, máshol pedig igényként.

Ezért is lehet példaértékű az a felvetés Orbán Viktor részéről, hogy a nem-liberális demokráciát is meghaladva, le kell porolni és újrateremteni a kereszténydemokráciát. De mi is a valódi különbség a liberális és a nem-liberális (vagy illiberális, de a nép által, a népért és a nép akaratából épített) demokráciák között? Mik azok a fontos rendszertényezők, elméleti és gyakorlati jogalkotási eltérések, társadalompolitikai célok, amelyek a legnagyobb differenciát mutatják?

A liberális demokrácia leginkább az Egyesült Államokban, Kanadában, egy-két Ázsia országban (Japán, Dél-Korea) és persze Nyugat-Európában épült ki, lépésről lépére. Innen exportálták a szocializmustól megszabaduló Kelet-Európába és hozzánk is. Habár minden kontinensen más-más kulturális alapokon és eltérő utakon, de mégis hasonló logika szerint.

Elmondható, hogy a liberális demokrácia mindig, mindenhol az egyén autonómiáját és szabadságjogait bővítette határok nélkül, illetve a kulturális, gazdasági, valamint jogi individualizmus kiteljesedéséről szólt. Hol az egyenlőséget, hol a korlátlan versenyfutását, hol pedig a pluralizmust szem előtt tartva, de mindig csak az egyénre alapozva, egész addig, amíg el nem jutottak oda, hogy a liberális értékekkel feltöltött demokrácia nem a »van«, hanem a »kell« dimenziójába került. Így alakult ki a politikailag korrekt közbeszéd és az azon alapuló politikai értelmezési keret, amely szép lassan egyfajta »liberáldiktatúrába« torkollott.”