Közlekedésünk áldozatai

„Sok negatív tapasztalat a fővárosi kerékpárforgalomra vonatkozik. Legutóbb egy kis forgalmú utcában parkoltam Budán. Mellettem egy magas, hosszú és ablak nélküli furgon állt. Tolatásba kezdtem, de mint ilyen szituációban mindig, most is lassan hátráltam addig, hogy az utat lássam. Aztán ha látom és nincs akadály, akkor gyorsan felveszem az útirányt. Most is ezt csináltam volna, ha egy teperő biciklista, az elmaradhatatlan zenehallgató füldugóval fülében, zeneélvezetben elmélyedve nem jött volna, és szinte az utolsó másodpercben észlelve engem, nagy szerencsénkre mégsem csattant a kocsim hátuljába. Megállt, és rögtön vezetői alkalmatlanságomat méltatta emelt hangon, hogy nekem vigyáznom kellett volna, de szerinte neki nem.

A fővárosi kerékpáros-nyomulás alapjában különbözik a vidéki és a hobbisport kerékpározástól – legalábbis mentális alapon. Vidéken a gépkocsiforgalom már kész kerékpáros-kultúrát talált, volt ideje szervesen benőni a terepet, ezért kevesebb a konfliktus (a részegség kivétel). A sportolók és a hobbikerékpárosok pedig általában fegyelmezettek és körültekintők.

Ezzel szemben a fővárosi bringások a kerékpározást valamiféle önmegvalósulási tréningként fogják fel, mint egyfajta új, korlátlan szabadságjogot. Tisztelet a mindig meglévő kivételeknek, úgy is viselkednek. Nem veszik figyelembe, hogy ők a forgalom legújabb szereplői, ráadásul náluk mindenki erősebb és gyorsabb. Nem alkalmazkodni kívánnak, hanem néha provokatív módon ők csikarják ki az alkalmazkodást a forgalom többi szereplőjétől. Szabályokat figyelmen kívül hagynak, pedig baleset esetén ők húzzák a rövidebbet. Az igazi szabadság azonban soha nem korlátlan, hanem a szükségszerűség gondos felismerésén alapul, ahogy ez divat a vidéki kerékpározásban. Talán majd a fővárosban is eljutunk ide egyszer.”